Benkó Ákos 1983-ban született Komáromban egy zenész család második gyermekeként. Az interjú elején így mesélt magáról:
BÁ: 1983-ban születtem Komáromban egy zenész család második gyermekeként. Édesapámnak köszönhetően a kezdetek óta a hangszerek bűvöletében élek, mondhatnám 8 éves koromtól a dobolás határozza meg mindennapjaimat. Első dobomat ekkor sikerült megvennem több éves húsvéti-locsolópénz gyűjtögetése és némi szülői támogatás jóvoltából, köszönöm :-). 6 évig autodidakta módon tanultam, majd egy budapesti dobversenyen Bányay Lajos dobtanár ajánlotta fel mindennemű segítségét. 81 évesen, még utolsó napjaiban is önzetlenül adta át a dobolásról, a szakmai titkokról szóló felbecsülhetetlen értékű tudását és tapasztalatát. Az építőipari szakközépiskola elvégzése után a Pomázi Zeneiskolában tanultam Baló Istvánnál, akivel a mai napig megvan a közös gyakorlás és az eszmecsere inspiráló élménye.
Sokéves vendéglátózás és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékre való hosszas felkészülést követően 2012-ben lediplomáztam jazzdob - pedagógia mesterszakon és ugyanazon évben megnyertem az országos Jávori Vilmos Dobversenyt is. Jelenleg Budapesten a Zeneművészeti Egyetemen vagyok dobtanár, mellette számos jazzformációnak a tagja (pl. Czirják Csaba trio, Binder-Borbély quartet, Ávéd János Balance, Juhász Gábor trio, stb.). Idehaza közel 10 éve Zsapka Attila barátommal töretlen sikerrel járjuk be az ország minden zugát és nagy sikerrel adunk retro, verses valamint rock koncerteket.
Szabadidőmben - amikor nem dobolok - énekelgetek, gitározgatom, Hammond-orgonázom (talán minden zenész álma), valamint szeretek elmerülni a különböző zenetörténeti, bölcseleti könyvekben, imádom bejárni a természetet és mindenekfelett próbálom magam visszaterelni a normális földi életbe :-)
Hogyan értékeled, hogy idén Te lettél az egyik díjazott?
BÁ: Nagy megtiszteltetés, hogy a 19 tagú zsűri idén engem választott. Másrészt az egész életfelfogásomra talán egy fontos visszajelzés: hogy hosszútávon érdemes gondolkodnom és terveznem. Ez ugye teljesen szembeszegül a mai „rohanó világ“ működési elvével, de tapasztalataim azt mutatják: a szellemi és alkotói munkának a görcsös, kapkodós, nyomulós – úgy is nevezhetném: karrierista – hozzáállás csak rövid távon nyújthat csillogó sikert, hosszútávon szerintem annál nagyobb bukást. A Zene mindaddig amíg nem írják meg és nem játsszák el csak egy illúzió, a szellemi világ egyfajta fantáziája és ha ez csak anyagi illetve fizikai oldalról kap támaszt, rövid idő után ötlettelenné, foghatatlanná válik. Például az évente megújuló „sztárparádék“ résztvevői már mindent elénekeltek, feldolgoztak ami nem az övék és ahogy látom, másra nem is lesznek képesek (tisztelet a kivételeknek), mert odaadásban, egyéni kreativitásban semmi után nem kutatnak – nincs is rá idejük és késztetésük se. Mondjuk az eredeti szerzőről viszont - akinek illúziójából örökérvényű darab született – utólag tudhatjuk, hogy életét is (sokszor annak árán) ugyanazon ihlet szerint élte és érezte, mint ahogy azt művészetében megtapasztaltuk.
Én nem hiszem, hogy ma ez működhetne máshogy vagy könnyebben, egyszerűen csak teljesen másról szól. A művészetet fogyasztói iparággá reklámozták szét, csak egy modern termékcsomag, amiben megtalálsz azonnal mindent, ami nem igényel nagy utánajárást és odaadást.
Szerencsére ez a díj engem most másban igazol, hogy igenis hosszútávon előbb-utóbb jöhet egy olyan pozitív visszajelzés, hogy az elkeseredett évek máris teljes értelmet kapnak.
Őszintén: 2012-ben éreztem e díj kapcsán, hogy „ha most nem, akkor soha...“. Az volt talán a legkeményebb év, egy vízválasztó, és mire feldolgoztam a nehézségeket, úgy fest az eredmény is megérett. Ezúton köszönöm mindenkinek aki az elmúlt években kitartott mellettem!
Szeretnénk, ha az olvasók jobban megismernének. Fel tudsz idézni gyermekkorodból néhány fontos élményt, amely a zenéhez köt?
BÁ: Persze. Az első és legmeghatározóbb zenei élményem az volt, amikor életemben először hallottam az Iron Maiden muzsikáját és láthattam képen a dobosuk, Nicko McBrain gigantikus dobját. Úgy 4-5 éves lehettem. Ezt követően nem akartam semmi mást csinálni, csak dobolni. Először fotelokon, majd papírból összeragasztott dobtesteken kezdtem, majd jött az öreg Amati dob.
Emlékszem iskolában minden egyes rajzomon dobok feszítettek, még a középsuliban is a lakberendezés témában a dob és a próbaterem volt a tervrajzon. Fejből fújtam Nicko dobjának minden egyes beállítását és a mai napig álmodozom a szerkójáról. A jazzdobom is ugyanazt a márkát képviseli, mint amit ő használt évtizedekig. Egyszer egy fali-rajzversenyen az ő nevével írtam alá a rajzomat (volt is némi rosszindulatú értetlenkedés a „tanítónénik“ részéről :-) ). Ha csak egyszer beszélhetnék vele...
A másik meghatározó élmény édesapám bakelit lemezei és a borítókkal való meseszerű találkozásom. Míg nagymamám vigyázott rám, folyamatosan forogniuk kellett a magyar rocklemezeknek és közben kizárólag a borítók rajzolása folyt. A Skorpió Rohanás-a, a Bergendy Hétfő-je, a Maiden Powerslave-je életem első leckéi minden téren. Azóta is fanatikus bakelit-gyűjtő vagyok, közel kétezres már a gyűjteményem.
Tekintsünk a jövőbe. Milyen zenei feladatok várnak ebben az évben?
BÁ: Áprilistól egy nagyon sűrű időszak indul. Májusban lesz egy szülinapi koncertem a Budapest Jazz Clubban, amire egy külön műsort tervezek több formációval a színpadon. Lényegében azt szeretném, hogy a barátaimmal, zenésztársaimmal eljátsszuk a számunkra legkedvesebb jazz- és nemjazz- kompozíciókat akusztikus felfogásban.
Ezt követően Binder Károly zongorista új lemezét vesszük fel, majd pedig júniusban az Ávéd János vezette Balance zenekarral koncertlemezt készítünk. Ez egy régóta dédelgetett álmunk!
Mellette persze tanítás, vizsgáztatás, gyakorlás, játszás....
Fiatal korod ellenére már sok mindent elértél. Mit tapasztaltál, milyenek a lehetőségeik a fiataloknak a Felvidéken tanulás vagy akár fellépések kapcsán?
BÁ: Ami a tanítást illeti hát, sajnos mondhatom, semmi! De ez csak az én tapasztalatom! Alapfokon még viszonylag jó körülmények vannak a tanulásra, de feljebb inkább érdemes megpróbálni a nyugati intézményeket. És nem elsősorban felszereltségük miatt, hanem a nyitottság és az ott tanítók felkészültsége miatt. Nekem az a tapasztalatom itthon, hogy a tanárok többsége még a régi rendszerből való - és ez nem is lenne baj -, csak azt érzem, hogy abból a hihetetlen információ-áradatból ami manapság ér minket, nem hajlandóak még a számukra bepótolandót se befogadni. Persze, évek múltával az ember már nem olyan fogékony az újra, és innentől kezdve az egész lehet egy nagy társadalmi, vagy anyagi kérdés is: Miért nem adja át helyét a nyugdíjas korú tanár a tájékozottabb, fiatalabb generációnak? Miért félti annyira pozícióját? Miért van ekkora szakadék tanár és diák között? Miért nem tisztelik igazán a fiatalabb zenészek az öregeket? Ez egy nehéz téma....
Fellépés? Többnyire művészi értékű fellépésünk akkor van Felvidéken, amikor mi szervezzük meg magunknak...Utoljára jazz koncertünk több mint két éve volt itthon, aztán sajnos nem sokkal azután azt a helyet is megfosztották a kulturális támogatástól...
Amúgy azt veszem észre, hogy inkább hívják mondjuk Pestről azokat a bevált zenészeket, művészeket, akiknek nevük van és egyáltalán nem jobbak mint a törekvő fiatalok, mert így legalább a kultúra pénzt hozhat és nem csak viszi :-). Vagyis az én szemszögemből: a szervezőket egyáltalán nem érdekli milyen jó vagy, mit tettél le az asztalra művészileg, csak hogy milyen híred, sikered és kapcsolatod van. Ez nem az én világom szerencsére, nem ezeken dolgozom!
Végül a személyes véleményedre vagyunk kíváncsiak. Szerinted egy olyan szlovákiai magyar zenei portál, mint az ATEMPO.sk hogyan tudná a leghatékonyabban segíteni a hazai zenészeket?
BÁ: Elsősorban azokkal a természetes és hosszútávú folyamatokkal, mint ahogy most engem is segítetek! Hallottatok rólam, tisztelettel megkerestetek, meghallgattok és támogattok azzal, hogy megjelentetitek a beszélgetést, hátha többen is elolvassák és valami ebből is majd kialakulhat! Köszönöm! Sok sikert a portálnak és jó pihenést minden zeneszeretőnek!!!
EZ, ATEMPO.sk
