Nos, imádom, hogy dunaszerdahelyi vagyok, amolyan városi lúbinocsi. Hogy honnan tudom, hogy városi vagyok? Onnan, hogy éppenséggel, többek között, van a városnak művészeti alapiskolája. Ez fontos, kiváltságos kellék egy városban, egy művészeti alapiskola szerintem a városi polgárok esszenciájának egy sajátos megnyilvánulását termeli ki. Olyanokat – akik képesek az életet látni és érzékelni a maga szűk finomságaival, sőt árnyalataira is ráérezni, akiket megindít egy-egy dallam, kép, tánc, hang, akiknek a szóhasználatában olyan szavak szerepelnek, mint Bach, Mozart, gékulcs, allegretto, ritmus... – csupa ilyen hasznavehetetlen szó, ami mégis isteni mannává válhat egy ember életében.
Na, izé...– egy ilyenünk van... – és bakker, ez a suli most 55 éves, ráadásul a főgórék kitalálták, hogy a zenei napok alkalmából rittyentenek egy ünnepi gálaműsort, amelyet az 55 éves zenei alapiskola jelenlegi tanárai adnak majd elő.
A koncert előtt ünnepélyes felállással és egy perces csenddel emlékeztünk a közelmúltban elhunyt Jánoska Sándor zenetanárra, aki az iskola egyik kiválósága volt.
Tudtam, hogyne tudtam volna informatíve, ugye, hogy igen, tavaly meghalt a tanár úr..., mindenki tudta Szerdahelyen, mert ez ilyen város. Jönnek-mennek a hírek a város vénáiban, mindannyian tudtuk, hallottuk szerintem, hogy "Jánoska" nincs, elment, ahogy Brandl Feri neve is így keringhetett annak idején...
De így, ahogy egy perces néma csendben az egész terem felállt, hiperűrsebességgel öntöttek el az emlékek…
Azt hiszem 1978-ban vagy 79-ben, amikor indult a város egyik zseniális kezdeményezése, hogy fúvószenekara legyen a városnak, ő is vad vehemenciával dolgozott, hogy ez a zenekar létrejöhessen. Fiatal, 10-15 éves nebulók alakították a fúvósbandát, aminek én is tagja lettem, mert jó időben jó helyen voltam, de ez mellékszál. Egy tubát fújtam a bandában – na, az egy külön regény lenne barátaim, úgy hogy nem is nyomom tovább... – és emlékszem, "Jánoska" hogyan sokkolt engem. Klarinéttól trombitán át a kürtig ha belefújt, új dimenziókat nyitott nekünk, üveges szemekkel figyeltük őt, ahogy szent megszállottsággal gesztikulált, tanított, lehetett 25 éves, csendes, szelíd, közvetlen. Ne tudjátok meg – szép gesztus volt ez a felállás.
És aztán ZENE. Bakker, a terem tömve – érdekes, hogy mindannyian a zene és az ünneplés miatt voltunk itt, s azon már nem is lepődtem meg, hogy a dudaszó, mintha flesbekkem lenne, bozótvágóként lekaszabolt, hogy aztán előzetes bejelentés nélkül elnyeljen a mindent elárasztó Zene…
Nem szeretnék itt nyomulni, de bevallom, komolyzenéből hülye vagyok. Ha megszólal egy mű, csak ritkán tudom, ki a zeneszerző, hogyan kellene azt játszani – inkább azt mondanám, hogy időnként kifejezetten hiányzik a komolyzene, kell az, igaz, csaknem 50 év kellett hozzá, de már rátaláltam az utamra, nekem speciel, a komolyzenei élményre azonnal további kapuk nyílnak meg, ami érdekes, rajta vagyok éppenséggel a zenén, hallom és érzékelem a hangokat, a sík adott, de szerintem kell, hogy legyen egy belső véna is, mert ahogy néztem a zenészeket, tudtam, hogy Ott vannak, ahova én csak nagyon jutányos pillanatokban juthatok el. De amit a zenetanárok műveltek velem - komoly konkurenciát kreáltak az Exites Krisztiánnak, mert a zene országútján titkos átjáró ablakokat nyitottak nekem, ahova ide-oda csálingóztam, repkedtem ismeretlen világokban, s még foglalni sem kellett helyet – minden ment magától. Vadregényes, zord hegyvidéken keresztülhatoló, vadfolyású, csodálatos iramú hegyi folyókat láttam, komor sziklákkal, zuhatagokban hömpölygő folyamot, s míg a fuvolák adták az atmoszférát, a levegőt, rajtuk keresztül lélegeztem, addig a zongorák hangjai a sorsot, a jelent, a szív lüktetését adagolták, s a hegedűk....nos, azok egyenesen a lelkemet nyiszálták, pécézték ki. Csak néztem ezeket a zenetanárokat, a röptében, kifejezetten az ünnepi évfordulóra összeugrott művészi duetteket, triókat, quarteteket – feltettem magamnak a kérdést, a Jóisten tudja csak, miért nem állnak össze a maguk (és persze titokban reménykedem) a mi mulatságunkra is ezek a jóemberek? Persze ez csak költői kérdés volt... – ők tudják.
Mindenesetre tartalmas, szívet melengető érzéssel vonultunk ki a teremből. Ja, evidens - szólt a vastaps. 55 éve van Dunaszerdahelynek egy művészeti alapiskolája. Úgy képzelem ezt, mint egy 55 éves nagy, egészséges tölgyfát a város központi parkjában.
A miénk, dunaszerdahelyieké – és persze a város vendégeié is...
Szerintem van ennek a tölgynek is múltja, jelene és főleg jövője...
Különben is, már most egy dög nagy fa lehet az a tölgyfa...
Isten éltesse a tanárokat, a növendékeket és a zenét egyaránt!
Győry Attila, aTEMPO.sk
