El voltunk veszve. Én és a Múzsám. Elveszve Nagyudvarnokon. Képzeljétek – nem találtunk el a tóhoz, ahol a fesztivál leledzett. Felvettünk két stoppost – egy csajt meg egy srácot – akik elnavigáltak minket a főbejárathoz. Kitettük őket ott, mi meg nagy nehezen találtunk parkolóhelyet.
Ez konkrétan pénteken, tehát második napon történt. A Tankcsapda volt aznap a fő műsorszám, és arra érkeztünk, hogy valaki a színpadtól húsz méterre elordítja magát a koncert előtt(!), hogy: „ez volt a szááájba...ooott TANK-CSAP-DAAA!!! Mondom: „haver az még csak most jön.“ „Jaa?! Ez annyira durvaa!“ No, mindegy.
A zene állati erejű volt és hullámzott a nézőtéren. Mi voltunk a szikla, amin megtört – az egész közönség. A Tankcsapda volt. Ott voltak. Nagyon ott. Csak néhány apró visszatérés volt, amikor Laci talán nem teljes erőbedobással énekelt, de a basszus akkor is ütött, és semmit se von le a fantasztikus atombuli értékéből.
Aztán megint elvesztünk. Az utolsó napra keveredtünk vissza – Ganxstára és a Kartelre. Nem azt adták, amit vártam, ezért volt olyan brutál jó. Azt bírtam, hogy nem volt billentyű, ezért a kőkemény rock alapra rappelni olyan volt, mint a Red Hot nagyban, egészben, teljesen és valóságosan, de mindez a magyar valóságra levetítve profán és avantgárd látomásként a színpadon. Tudom – durva.
De nem ez volt a legállatabb! Zolee elkezdett két szám közt valamit dumálni „Bill“-ről, és egyszer csak, (illetve csak egyszer) belekezdtek a „Rossz vér“ című blues nótába! De nagyon súlyos volt! Laca egy széken ülve „osztotta az igét“ egy sérülés miatt (sebesülésnek hívják, én mamlasz, sérülés az, ha 2Pac fejbelő). Atombuli volt.
A szünet miatt depressziós lettem. És akkor a varázslat hatására elkezdődött a következő varázslat. A Depresszió emelte a művészi szintre az „elcseszett“ zenét! Mi végig a fűben ültünk, álltunk, és végigdülöngéltük a koncertet. Közben részeg emberek kötöttek életre szóló és tizenegy másodperc alatt elfelejtett kapcsolatokat. Atom a buli.
Egy hosszú szünet után – ez volt a legidegtépőbb, és talán az egyetlen negatívum, hogy túl hosszúak voltak a beállások – a legendás P. Mobil jött. Belevágtak az „Utolsó cigarettába“, és mi el is szívtuk a magunkét. „Deep Purple“ zenét játszottak, ami rendkívül jól állt nekik. De számomra az est fénypontja a Radics Béla emlékére írt „A zöld, a bíbor és a fekete“ című himnusz volt. Az tetszett benne, hogy a gitár végig szólózott a vokál alatt.
Emberek táncolták át közben az éjszaka óceánján, és mindnyájan úgy éreztük: ATOMBULI volt idén is a ROCKFESZTEN!!!
Bódis Attila, aTEMPO.sk
