VIDEÓ: Szarka Tamás így rappelt Tusványoson

VIDEÓ: Szarka Tamás így rappelt Tusványoson

Szarka Tamás Kossuth-díjas költő, zeneszerző, előadóművész rendhagyó módon költőként vett részt egy beszélgetésen, Tusnádfürdőn a XXX. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban.

Költői délutánra jött, ahol általában azt várják tőle, hogy elmondja, miképp születik a vers. Szarka Tamás rögtön leszögezte, hogy erre most sem fog feleletet kapni a közönség. Csák János egyetemi tanár, korábbi nagykövet három kérdésre kereste a választ, amelyek közül az első azt firtatta, hogy Tamás számára hol a haza, hol van az a hely, ahol igazán otthon érzi magát.

Szarka Tamás erre a kérdésre költőként felelt, miszerint egy író ember, ha a Kárpát-medence legnagyobb nyelvén ír, akkor ott érzi magát otthon, ahol megértik, ahol értik, amit ír. Ha zenét ír, akkor a zenei nyelv már univerzális, a zene írójában ez az érzés már felhígul. A zenében kevesebb a tudatosság, inkább az ösztönösség uralkodik, hiszen még a legnagyobb komponisták is a természet, a madarak dallamaiból is loptak.

Szarka Tamás elmondta, hogy

hazája egyértelműen a Kárpát-medence, mert bár Tusnádfürdőre közel ezer kilométert utazott a Felvidék nyugati részén fekvő otthonától, de értik, amit mond, sőt jobban mint Kis-Magyarországon.

Ezt azzal magyarázta, hogy amint a székelyek, ő is kisebbségi létben él. Nem költözött Budapestre, nincs ott lakása, nem „Budapesten fáj neki a kisebbségi lét”.

Maradt mátyusföldi, ahol egy csodálatos nyelvjárás él. Véleménye szerint manapság a média a nyelvjárásokat igyekszik kivasalni. Pedig ezek annyira használatosak voltak gyerekkorában, hogy a királyrévit meg tudta különböztetni a hat kilométerre lévő nádszegitől, mivel az egyik azt mondta, „mi csináló?”, a másik pedig, hogy „mi csinálú?”. A költő-zenész hozzátette, ő személy szerint büszke arra, hogy ennyi tájnyelv van, mert ez egyben azt is jelenti, hogy „sokan vagyunk”.

 

Mese a tanításról

A beszélgetésben Szarka Tamás kitért arra is, hogy amit írunk, abban mind a négy elemnek meg kell jelennie. Nem lehet csak víz, vagy csak levegő, mert „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Életéről mesélve elmondta, hogy tanító családból származik, ahol mindenki tanító volt, kivéve az édesapját, aki a családi összejövetelen mindig háborogva tiltakozott, hogy tíz perc után rögtön tanítani kezdtek.

Maga is tanítónak tanult Nyitrán, és két évet még tanított is. Hiszen Nyitrára is elsősorban a buli kedvéért járt, nem hivatástudatból. Viszont amikor megkapta először a csodálatos negyedikeseket, akiknek a gyémántok világítottak a kobakjukból, rögtön élvezte, ahogy rá, mint „tanító bácsira” néztek, és megtanultak mindent, még a faliújságot is.

Saját magán döbbent rá, hogy milyen finom, milyen csoda tanítani.

 

Szarka Tamás

 

Ezzel kapcsolatban felolvasta a Tanítani című novelláját, amely egy emberről és a japán darvakról szól. A japán darvak méltóságteljes, piros koronájú, fenséges madarak. Ha szerelmesek lesznek, olyan pompás táncot mutatnak, amely bizonyossága annak, hogy nemcsak a dal, hanem a tánc is hamarabb volt, mint az ember. Milyen, amikor megnyílik egy vers, egy csodálat, egy új dimenzió – az olyan, mint amikor a darvak nyitják a szárnyukat.

Egy ember, hogy mentse őket, darufiókákat költött ki, és nevelte őket, és a fiókák követték őt egyre hosszabb gyaloglásaik alatt. Amikor eljött az idő, a darutojónak felavatott férfi elkezdett szaladni, és groteszk mozdulatokkal csapkodni kezdett, mintha szárnyai lennének. A madarak szorgalmasan utánozták őt, de ez már nem szánalmas bohóckodás volt, hanem suhogás és szárnyalás, amellyel a madárcsapat csodálkozva a levegőbe emelkedett, mintha mindig is ezt tették volna. A pedagógus meg lent maradt a földön. Mert a pedagógus lent marad a földön. A tudománya nem abban van, hogy hogyan kell repülni, hanem abban, hogy fel tudja ismerni a repülni tudókat, el tudja engedni a repülőket, és tudja, hogyan lehet boldognak lenni ebben a tanításban. A gyerek elrepül, elfelejt, és meg nem érti, hogy fenséges uralmuk ott fönn milyen boldogságot ad itt lenn némelyeknek.

 

Mi a menő, mi az elavult?

Arra a kérdésre, hogy mit szeretne mint művész még elérni, Szarka Tamás elmondta: rengeteg olyan hangulat, történet van, amelyet meg kellene írni. Szerencsére már nem kell azzal törődnie, hogy amit megírt, az rögtön színpadra kerüljön. Nem párhuzamként, de megemlítette Bachot, akit az akkor menő fiai kicsúfolták, hogy milyen elavult. 120 év kellett ahhoz, hogy Bachot felfedezzék, a fiait meg elfelejtsék. Példaként fel is hozta a Kézfogás című dalt, amelyet június 4-én a parlament előtt, a Nemzeti Összetartozás Napján énekelt 7000 gyerekkel közösen, akikhez további 200 intézmény tanulója csatlakozott Kárpát-medenceszerte. A dalt 14 éve írta, és négy évet kellett várni arra, hogy sikeres legyen.

A beszélgetés zárásaként zenekarrá alakította a közönséget, és az ütemes tapsukra elszavalta, elrappelte a Gyermek és Korona című versét. A vers része volt az augusztus 20-i tűzijátékra írt zenéjének, amelyet akkor az egész Duna-völgye hallhatott.

 

 

ATEMPO.sk