Samu Katalinra emlékezünk

Samu Katalin

Samu Kati nem volt megértő. Ő, aki egész életét a kultúra oltárára helyezte, nem értette meg és nem fogadta el, ha valaki nem ugyanezzel a teljes odaadással, alázattal, elkötelezettséggel közelített a művészetekhez, közösséghez, magyarsághoz.
És amilyen letisztult, szókimondó őszinteségben és egyszerűségben élt, biztosan nem szeretné, ha mást állítanánk róla halála után, mint ami ténylegesen volt.
Ő a tanítás, a nevelés, a művelődés, a felvidéki magyarság, a kultúra megszállottja volt. Egész élete erről szólt.

Kedves sem volt. Szigorú és maximalista tanár, karnagy volt. Egész lényével egy programot képviselt, egy kemény kiképzést, pihenők nélkül, kevés dicsérő szóval. A próbák, az órák időpontja és fegyelmezett munkája szent volt számára és ezt soha nem felejtette el hangsúlyozni. Hosszútávra dolgozott: Úgy tanított, hogy az évtizedekre rögzüljön. Mindig naprakész volt. Gondoskodott arról, hogy tanítványai, neveltjei, énekesei a legújabb kiadványokból, kottákból, könyvekből tanulhassanak. Zongoraszobájának polcai hihetetlen értékeket, ujjlenyomatokat, kincseket rejtenek. Mindig tudta, hogy pártfogoltjait hová kell továbbterelni. Elesett testisége ellenére szüntelenül utazott velük, versenyekre vitte őket, rendezvényeket szervezett.

Gyakran és sok mindenkivel keveredett vitába. Megosztó személyiség volt. Hajthatatlan, kompromisszumokat nem ismerő, örök nevelő. Előtte nem volt zárt ajtó, nem ismert lehetetlent. Rendszerességre, áldozatkészségre tanított. Felelősségteljes, erkölcsös és értékes életre, kemény munkára nevelt.

Rendíthetetlenül hitte, hogy az ember túl tud lépni saját korlátoltságán, tud több lenni a megjósolt sorsánál, ki tud emelkedni gyakran szűk látókörű környezetéből. Az a meggyőződés hajtotta /Márai Sándor szavaival/, "hogy az embereket nevelni lehet, s más egyebet nem is lehet kezdeni velük, csak nevelni és tanítani"

Soha nem mulasztotta el, hogy szóvátegye a belső tartalmak nélküli fölösleges külcsínt. Ösztönösen tudta, hogy a felvidéki magyarság szellemi élete, kultúrája nem engedheti meg magának az áltevékenység és félmunka luxusát. Fáradhatatlanul ment a haladás, a művelődés, a fejlődés útján.

Aktív évei alatt Pelsőcön megfordult a magyar zenei élet krémje. Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester, Szabó Dénes karnagy, hogy csak az egy-kétszeres Kossuth-díjasokat említsük. Pelsőc több ízben otthont adott a Bárdos Lajos zenei heteknek, ahol minden alkalommal legalább egy világhíres kórus is bemutatkozott. A Pelsőci Nőikar beutazta Közép-Európát. Tevékenységét számos nemzetközileg elismert zenész, karnagy, zeneszerző kísérte figyelemmel. A pelsőci hölgyeknek kórusműveket írtak és ajánlottak.

Összegzésül: Életművével felírta Pelsőcöt és környékét a magyarság kulturális térképére.

Berkesi Sándor így emlékszik rá:
"Azt gondolom, hogy Mindannyiunk számára példa Kati fantasztikus munkabírása, fanatikus munkakedve, kitartása, szolgáló élete. (...) Emlékét sokan így őrizzük!"

Nyugodjon békében!

Tömöl Gabriella, aTEMPO.sk