Ligeti György Kossuth-díjas zeneszerző, a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású komponistája és a modern magyar zeneművészet kiemelkedő személyisége Dicsőszentmártonon (ma Románia) született 1923. május 28-án.
Tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban, majd a budapesti Zeneakadémián végezte, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Járdányi Pál és Veress Sándor tanítványaként.
Tanulmányai elvégzése után népzenekutatással foglalkozott. Ösztöndíjasként Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést és ellenpontot tanított.
Az 1956-os forradalom leverése után a kölni rádióhoz került külső munkatársként. Itt megismerkedett Karlheinz Stockhausennel, aki nagy hatással volt művészetére. 1959-ben Bécsben telepedett le, és 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi Zeneművészeti Főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Tanítványai közé tartozott James Horner Oscar- és Golden Globe-díjas amerikai filmzeneszerző is.
Stockhausen hatására szerezte 1958-ban első elektronikus művét, az Artikulationt. Ez a műve és a nagyzenekarra írt, 1961-es Atmosphères azonnal meghozta számára az ismertséget a nyugat-európai zenei életben.
Ligeti azonban hamar kiábrándult az elektronikus zenéből, és ismét a hangszeres zene került figyelmének középpontjába. Zenéjének leginkább felismerhető vonása valamiféle neodadaista érzékenység a humor és az abszurd iránt, ami kendőzetlenül mutatkozik meg olyan darabokban, mint a Poème symphonique, amelyben száz metronóm ketyeg egyszerre, mindegyikük más tempóra beállítva, míg végül csak egy marad.
Másik jellemzője Ligeti zenéjének a meccanico mozgástípus, ami azt jelenti, hogy a zene gépszerű, hangzásában mechanikus és precíz. A zene lényege: a zenész úgy játszik a hangszeren, mintha az egy gép lenne. Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakított ama felfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrált. Ennek leírására vezette be a mikropolifónia fogalmát. Élete kései szakaszában zenéjében megjelent a metrika, majd a harmónia is.
Egyetlen operáját – amely világhírűvé vált – 1978-ban írta Le grand macabre címmel, ősbemutatója 1978-ban Stockholmban volt. A Hieronymus Bosch festménye nyomán komponált művet azóta bemutatta a világ számos jelentős operaháza.
Az 1970-es évektől mind gyakrabban hazalátogató zeneszerző utolsó alkotói korszakában ismét fontossá váltak a magyar kultúrához és népzenéhez kapcsolódó és elvághatatlannak bizonyuló gyökerek.
1978-as Hungarian Rock és Passacaglia ungherese című műveiben magyar hangzást idéz modern eszközökkel.
Számos művét (Lontano, Lux Aeterna, Requiem) mozifilmekben is felhasználták, többek közt a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Szemtől szemben, a Tágra zárt szemek, a Charlie és a csokigyár, valamint a Viharsziget alkotásokban.
A 2000-es évek elején számos jelentős kitüntetéssel jutalmazták. 1986-ban a zongoraetűdökért megkapta a Grawemeyer-díjat, majd 2000-ben Helsinkiben Sibelius-díjjal jutalmazták, 2001-ben pedig átvette a japán császári család jelenlétében a művészeknek járó Kiotó-díjat. 2003-ban Kossuth-díjat kapott.
2002-től egészségi állapota miatt kénytelen volt szüneteltetni a komponálást, ugyanis idegrendszeri problémái akadályozták a mozgásban. Noha utolsó éveiben kerekesszékbe kényszerült, családja kérésére betegségének okát nem hozták nyilvánosságra.
2006. június 12-én hunyt el Bécsben, 83 évesen. Hamvait a bécsi Zentralfriedhofban helyezték örök nyugalomra, magas rangú magyar és osztrák méltóságok jelenlétében.
ATEMPO.sk
Fotó: classicalexburns.com