A zene okozzon örömet, ahogy ez évszázadok során működött - Soproni József, a Nemzet Művésze emlékre

A zene okozzon örömet, ahogy ez évszázadok során működött - Soproni József, a Nemzet Művésze emlékre

Soproni József, a Zeneakadémia volt rektora, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas zeneszerző-zenepedagógus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusa Sopronban született 1930. október 4-én.

Szülővárosában tanult zongorázni már hatéves korától, tizenkét évesen – titokban – már komponált is. A Széchenyi Gimnáziumban érettségizett. 1949-ben felvették a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Viski Jánosnál tanult zeneszerzést. Diplomáját 1956-ban szerezte meg.

Ezután a Bartók Konzervatóriumban, majd 1962-től a Zeneakadémián is oktatott, 1968-tól docensként, 1974-től egyetemi tanárként; 1984-től rektorhelyettesként, aztán 1988-tól két cikluson át 1994-ig rektorként is tevékenykedett. Vezetősége idején kezdődött a csembaló és a jazz oktatása az egyetemen. Alapító tagja volt 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.

 

 

Műveiből több rádió- és hangfelvétel készült. Két operát, hat szimfóniát, számos zenekari, szóló- és kamarazenei, valamint vokális művet komponált.

Kilencvenéves korában 2021. április 24-én hunyt el.

Munkásságát többek közt Kossuth-, Erkel-, Bartók-Pásztory-díjjal és kiváló művészi címmel, 2000-ben szülővárosa, Sopron díszpolgári címmel, 2020-ban pedig a Nemzet Művésze díjjal ismerték el.

 

 

Zeneszerzői ars poeticáját így fogalmazta meg: „Annak a műnek van létjogosultsága, amelyet csak az írhatta, aki írta. Csak annak a műnek van létjogosultsága, amelyben teljes hitelességgel megjelenik az alkotó. […] Én csak annyit tehetek, hogy személyiségemet teljes mértékben átengedem a komponálásnak. Műveim csak belső szükségszerűségből születnek, akkor is, ha esetleg megrendelésre dolgozom. […]

A zene okozzon örömet, ahogy ez évszázadok során működött. Amikor „szép” zenéről beszélek, nem gondolok stílusra, de hitelesen gondolkodó alkotó személyiségekre.”

Roni, ATEMPO.sk
Fotó: Felvégi Andrea