Török Biankát egyre gyakrabban említik a felvidéki zenekarokkal kapcsolatos munkái miatt. A tehetséges, rendkívül aktív tervezőgrafikust kérdeztük a kezdetekről, alkotási folyamatokról és a hazai zenei életben betöltött szerepéről, gondolatairól.
Van emléked az első alkotói próbálkozásaidról?
Nagyon sok emlékem van. Gyerekként a testvéreimmel sok bábjátékot készítettünk papírból, aztán kitaláltunk egy mesét, és előadtuk a szüleinknek, de kifestőket, rejtvénykönyveket is készítettem. Amire határozottan emlékszem, az egy törphatározó kis könyv volt. Nagyon megmaradt a hangulata:
amikor készítettem, mamánál voltunk, nyár volt, és a mama pamutjaiból kötöttem össze kis könyvvé. Ez valahol talán még meg is van.
Ez hány éves korodban volt?
Öt-hat éves lehettem.
Az “ügyes rajzolók” közé tartoztál? Lógtak alkotásaid az iskola faliújságján?
Szerettem rajzolni, de nem emlékszem olyanra, hogy bármelyik alkotásom kiemelkedő lett volna, vagy, hogy lógott volna a faliújságon...
De mégis mikor, hogyan született meg a döntés, hogy végül a képzőművészetet válaszd hivatásul?
Nagyjából a középiskolában jöttem rá, hogy nem tudom elképzelni magam más területen, és ez az, amit mindenképpen folytatni szeretnék. Szerencsém volt abban is, hogy a szüleim ezt már hamarabb látták és ebbe az irányba terelgettek.
Ez érdekes egyébként, mert a művészi pálya a mai nézőpontok szerint nem tartozik a biztos megélhetést biztosítók közé - sosem került szóba, hogy valami “piacképesebb”, reál-jellegű végzettséget szerezz magadnak?
Dehogynem, szerintem ez a dilemma mindig felmerül egy művészi szakma választása előtt. Sőt, amikor én kezdtem, nem is volt annyira felkapott a grafikai szakma, mint most. Tehát valamennyire nálunk is terítéken volt a téma, de szerintem a szüleim is látták, hogy valamilyen kreatív munkát kell végeznem, beletörődtek, majd támogattak.
Nagyon hálás vagyok, hogy az lehet a munkám, amit szeretek.
Budapesten jártál egyetemre, de miért pont a METU (Budapesti Metropolitan Egyetem) mellett döntöttél? A MoME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) nem jött szóba?
A középsuli után egyáltalán nem volt meg a kellő tudásom ahhoz, hogy felvegyenek egy képzőművészeti egyetemre, így előbb elvégeztem egy kétéves OKJ-tanfolyamot, és utána jelentkeztem a METU-ra illetve a Képzőművészeti Egyetemre. Akkor még nagyon szerettem volna díszlet- és jelmeztervező lenni, de sajnos nem jutottam be, viszont a METU-ra felvettek, megtetszett, így aztán nem próbálkoztam máshol. A MoME valahogy soha nem jött szóba.
Mikor alakult ki benned ez az érzés, hogy az illusztráció “menni fog”?
Nem tudtam, hogy menni fog-e - csak azt, hogy jobban érzem magam, ha illusztrálok. Tervezőgrafika mesterszakon, képalkotás specializáción végeztem, ami szerintem szintén eléggé különbözik az illusztrálástól. Illusztrálni nagyjából két éve kezdtem el, de már régóta éreztem, hogy ez vonz jobban.
Nem bántam meg, hogy végül nem lettem sem díszlet-, sem jelmeztervező. Az ilyen irányú törekvéseimet, kreativitásomat ki tudom élni a pop-up készítésben vagy a hobbyvarrogatásban.
Rendkívül aktív grafikus vagy - van esetleg olyan munkád, amire különösen büszke vagy, esetleg nagyon kedves a szívednek?
Ha állatos témáról van szó, akkor az szinte biztosan kedves lesz, de ha szeretnék kiemelni egyet, amire büszke vagyok, az a diplomamunkám. Veszélyeztetett állatokról készítettem egy társasjátékot. Szeretem a dolgokat a tervezéstől a kivitelezésig végigcsinálni. Jó érzés, amikor elkészül. Ennek a munkámnak egyébként sok másikat köszönhetek, köztük van pl. Toddler Punk és a Kvapky na kameni c. könyv, amihez felkértek 26 illusztrátort, köztük engem is, ezt nagyon megtisztelőnek tartottam.
Zenészek, zenekarok sokszor éveket töltenek el azzal, hogy megtalálják a saját hangjukat, a “sound”-ot, neked viszont fiatal korod ellenére kiforrott, mégis egyedi rajzstílusod van. Laikusként nehéz szavakba önteni, ennek ellenére nagyon jellegzetes, “törökbiankás”. Hogyan sikerült kifejlesztened?
Ezt már sokan mondták egyébként, hogy van egy jellegzetes “bius” minden rajzomban, de bevallom őszintén, én nem látom úgy, mint egy külső szemlélő, sőt,
nem mernék olyat mondani, vagy állítani, hogy megtaláltam vagy kiforrott volna a stílusom.
Szerintem ez egy picit csalóka, ördögi kör, mert amikor már azt kezdem érezni, hogy kezdem megtalálni, egyszercsak megunom vagy vágyom valami újra - ilyenkor ki is próbálok egy új eszközt vagy stílust - de végül úgyis visszatérek. Nehéz ezt megfogalmazni, mert igazából pont azt irigylem másnál, hogy ezt már megtalálta - de ha közelítek felé egy saját stílushoz, akkor meg újat szeretnék.
Mondok egy példát - amikor a Toddler Punk cimű könyvön dolgoztam, és a felénél tarthattam, nagyon szerettem volna inkább egy teljesen új stílusban újrakezdeni - de arra már természetesen nem volt idő. Több rajzommal is így vagyok. Ilyenkor az zökkent ki, hogy tőlem egy teljesen idegen stílussal kísérletezem.
Amiből viszont nem tudok, és talán nem is szeretnék kilibbenni, azok a jól bevált színeim.
A szakmai Instagram-oldalad szép, letisztult, és az illusztrációk mellett megjelenik egy-egy zenei témájú dolog, pólóterv a Jóvilágvan zenekar számára, az Estendøn zenekarnak is terveztél egy EP-borítót, nem is beszélve a Toddler Punk-ról. Hogyan kerültél közel a zenéhez? Tudatos döntés volt?
A Toddler Punk volt az első könyvem, amit illusztráltam, és mondhatni azóta meg sem állok. De azt csak a minap tudatosítottam, hogy
jó pár munkám a zenéhez köthető, és ezek között ott vannak a kedvenc zenekaraim is, amire szintén büszke vagyok
- szóval kicsit sem tudatos, de örülök neki. Általában az ismerőseim által jutnak el a munkáim mindenfelé - úgy tűnik, sok zenész van közöttük :)
Épp a napokban látott napvilágot egy nagyobb lélegzetvételű munkád, a Gorlo Volka zenekar Panasz c. dalának klipje. Tudnál mesélni róla, hogyan találtatok egymásra?
A zenekar tagjaival már régóta ismerjük egymást, követjük egymás munkásságát. Meli számára fontos szempont volt, hogy felvidéki embereket szólítson meg a klip elkészítéséhez, így jutott el hozzám. Novemberben jött a felkérés, ami nagyjából így nézett ki:
Szia Bius, azt szeretném kérdezni, hogy készítettél-e már valamikor klipet vagy animációt?
Nem.
Oké... El tudnád vállalni nekünk?
El.
Hát így… :D Örültem a felkérésnek, annak ellenére, hogy még tényleg nem készítettem ilyen jellegű munkát. Kihívásként tekintettem rá.
Mennyire tudtad beleélni magad a munka során a mondanivalóba, mennyire befolyásolta a kreatív folyamatokat a dallam és a feldolgozás?
Fontos a beleélés. Az első lépés az volt, hogy a saját értelmezésem szerint leírjam a gondolataim. Nekem az első benyomásom a versről az volt, hogy ez egy ima, fohász, sőt számonkérés, ha úgy tetszik. A következő lépés pedig az volt, hogy kiemeljem azokat a szavakat, részeket, amit vizuálisan el tudtam képzelni. Ezeket végül egyszerű formákra bontottam: egy bolygóra, egy kézre... Hogy ezt milyen kontextusban és stílusban ábrázolom, folyamatosan alakult a készítés közben.
Csak abban voltam végig biztos, hogy Pilinszkyvel kell, hogy kezdődjön és végződjön, ezzel jelezve, hogy ez az egész benne játszódik le, mégis valahol egy magasztos helyen járunk.
A vers, dallam és vizualizáció háromszögében ez a magasztos hely inkább a mondanivalóra vagy a dallamra épült vagy hagytad, hogy a képek vezessék, gondolkodtassák el a nézőt?
Igazából az én szubjektív elképzelésemre épült, mert a mondanivalóját mindenki máshogy értelmezi, ezért is nem építettem egy konkrét történetet köré, inkább vigyék el a képek a nézőt. Szerintem nem is fontos mindig, hogy ezeket a dolgokat rögzítsük.
Mi okozta a legnagyobb nehézséget, vagy mik voltak a buktatók? És mi volt az, ami tényleg megsimogatta a lelked?
A legnagyobb nehézség a kivitelezés volt, a módszer megtalálása… Az első hónap csak azzal telt, hogy megnéztem egy csomó oktatóvideót, és alapszinten megtanultam egy pár program kezelését. Először a stop-motion megoldást választottam. Sajnos egy idő után elakadtam benne, és az ötleteim is elfogytak. Ekkor jött egy teljesen új megoldás, hogy gépben készítem el, “frame-by-frame” megrajzolva. Kicsit aggódtam, hogy mit fognak hozzá szólni a tagok, hogy teljesen elölről kezdem az egészet, de szerencsére ők is látták, hogy ez így sokkal szebb lesz. Nagyon türelmesek voltak és végig biztattak, amiért örök hálám nekik.
Az a rész volt mindig a kedvencem, amikor összeraktam a rajzokat és megmozdult az animáció. Nagyon élveztem, hogy milyen lesz, sikerült-e, jól néz-e ki, ül-e a zenére - ez mindig nagy plusz volt - és ha ez mind passzolt, az nagyon léleksimogató érzés volt.
{jamedia src="/
" type="video" mtype="youtube"}
A múltért c. szöveges videót is te készítetted?
Igen. Ennél a videónál én voltam a “mozgóizébigyó-felelős”. Ez egy hirtelen jött ötlet volt, de szerencsére akkor már azért belejöttem az illusztrációk mozgatásába. A szöveget pedig oggy (Gőgh Ákos, a Gorlo Volka dobosa - szerk. megj.) illesztette rá.
Azt mondják, hogy egy zenekarban a menedzser az ötödik tag, erről nemrég megjelent egy szakkönyv is. Ugyanakkor az a vélemény is egyre elterjedtebb, hogy a zene, a dal, mint önálló termék vagy önkifejezési forma nem létezik többé - mennyire látod fontosnak, hogy egy grafikus is egy csapat részévé váljon, esetleg egy zenekar ne csak mint zenészek társasága, hanem mint általános kreatív műhely működjön?
Ez eléggé összetett téma, én nem gondolom, hogy egy dal, - vagy akár elmehetünk a végletekig egy “zaj” - ne lenne önmagában önkifejezési forma, viszont ma már tényleg mindenhol megjelenik a grafika, mint kiegészítő elem. Amikor egy vizuális művész folyamatosan együttműködik a zenekarral, - de nyilván itt már egy nagyobb csapatról van szó - fantasztikus műveket tudna létrehozni: az biztosan szerencsés helyzet. Ilyen esetekben az együtt töltött idő, a személyes kontaktus, és a társaság biztosan inspiráló. Az, hogy ez egy kisebb, családi környezetben, vagy nálunk hogyan működhetne, nem tudom, mert ritka az ilyen, vagy nincs is rá példa, de
abban biztos vagyok, hogy nem létezik olyan kreatív műhely, ahol ne szólna zene! :)
ATEMPO.sk
