Sokáig színésznőnek készült, ám a sors úgy akarta, hogy tévés legyen. Néha csak úgy elgondolkodik, mekkora szerencse érte, hogy az M2 Petőfi TV csapatába került. Hernandez Franco Vivien Komáromból indult, és azt mondja, most jó úton halad. Az út állomásairól faggattuk.
Amikor beszélgetünk, éppen zajlik a karvai ifjúsági színjátszó tábor, ami évekig elképzelhetetlen volt nélküled. Mikor és mi módon kerültél először a színjátszók közé, és mitől szeretted meg annyira? Azután mikor és hogyan húztál egy vonalat? És többé nem mentél.
Amikor elkezdtem a gimnáziumot, minden olyan lehetőséget megragadtam, ami a színházról szólt. Három különböző színjátszó csoportba jártam, és nem szerettem volna a nyarat sem színház nélkül tölteni. Valóban évekig az egyik oszlopos tagja voltam a Karvai Színjátszó Tábornak. Emlékeim szerint hatszor jártam ott.
Nagyon különleges hely, és azt gondolom, hogy egy megmagyarázhatatlan kapocs van minden valaha volt „karvás” között.
Persze, mint mindenhol, ott is egy idő után át kell adni a stafétát a fiatalabbaknak. Külön öröm számomra azonban, hogy Hernádi Krisztához, a tábor beszédtanárához járok a jelenlegi munkahelyemen, az MTVA-ban beszédórára.
A komáromi Selye János Gimnáziumban arról ábrándoztál, hogy színésznő leszel?
A gimnáziumban számomra tényleg minden a színjátszásról szólt. Szavalóversenyekre jártam, játszottam a GIMISZ-ben, a Komáromi Jókai Színházban, az ÉS?! Színházban, voltak különféle amatőr próbálkozásaink a barátaimmal, kisfilmeket forgattunk, és akár heti kétszer tanítás után felültünk a vonatra, hogy megnézzünk valamilyen budapesti előadást. Azonban a tanulást sem hanyagoltam, nagyon szerettem a gimit, jó fejem volt a tantárgyakhoz, és könnyen ment szinte minden. Különösen jó kapcsolatom volt a magyar tanárommal, Spátay Adrianával.
Mindenkinek kívánom, hogy legalább egyszer az életében megtapasztalhasson egy olyan tanár-diák viszonyt, mint amilyen a miénk volt. Ha a tanárnő csak fele ekkora szeretettel gondol vissza rám, én már akkor boldog vagyok!
A budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem média szakára jártál. Máté Krisztina volt a mestered.
A gimnázium után felvételiztem az SZFE színművész szakára, azonban az nem sikerült, így egy kis kitérővel a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdtem el politológiát tanulni.
Talán a sikertelen felvételi a színművészetire volt az első igazi csalódás, ami az életemben ért.
Egy évet jártam a Corvinusra, azután a következő felvételi időszakban újra beadtam a jelentkezést a színműre. A színész szak újfent nem sikerült, azonban a televíziós műsorkészítő szakra felvettek. Már a felvételikor tudtam, hogy ez nekem való, ez az én utam: a televíziózás, és minden előtte való próbálkozás ennek fényében nagyon erőltetettnek tűnt.
Csodás három évet töltöttem az SZFE-n, meghatározó emberek között, amit sosem cserélnék el semmiért.
Mik voltak az első lépéseid a magyar médiában?
Már az egyetem alatt is kipróbálhattam magam különféle műsorokban, legfőképpen a vezető kereskedelmi csatorna produkcióiban dolgozhattam. Tapasztalatnak jó volt, de valahogy mindig hiányzott valami, a terepmunka, a sokszínű televíziózás, ezért folyamatosan azt éreztem, hogy „jó-jó, bár tévézek, de az álmaim még váratnak magukra”.
Hogyan kerültél az M2 Petőfi TV képernyőjére?
Olyan típus vagyok, aki elébe megy annak, amit szeretne. Amikor már úgy éreztem, hogy eleget vártam arra, hogy végre azt az életet éljem, és azt csinálhassam, amit igazán szeretnék,
magam jelentkeztem az M2 Petőfi TV-hez. Szerencsémre fel is vettek, és már két éve ez határozza meg az életemet.
Az A38 hajóról élőben megy az Én vagyok itt! műsor hétfőtől szombatig este kilenc óra után öt perccel.
Meghökkentő témák, sikeres fiatalok, izgalmas beszélgetések, élő koncertek, kihagyhatatlan zenész-interjúk, bejelentkezések az ország számos pontjáról! Ez áll a kínálatban és ezt teljesíti is a műsor, gyönyörű esti Budapest látképpel. Jó munkahely. Szerinted is?
Sosem voltam még ennyire a helyemen, mint amennyire most.
Szuper a csapat, imádok itt dolgozni, ennél jobbra nem is vágyhatnék. Néha csak úgy elgondolkodom azon, hogy milyen szerencsés vagyok.
Előbb a háttérben szerkesztettél, azután riporter lettél. Számos sztárral készítettél beszélgetést, sok helyszínen. Újabban műsorvezetőként is feltűnsz. Végig kellett járni a lépcsőfokokat?
Az első hónapban gyakornok voltam, de már akkor riporterként dolgoztam a csatornánál. Később segédszerkesztő is lettem mellette, nemrégiben adásszerkesztővé váltam, és akad egy-két adás, amit alkalom adtán én vezethetek.
Szeretem, hogy ennyire változatos a munkám, sok helyre eljutottam általa, rengeteg dolgot kipróbálhattam az elmúlt két évben, és nagyon izgalmas emberekkel találkozhattam. Nincs két egyforma napom.
A riportokban sem akármilyen kalandokra vállalkoztál. Mesélnél ezekről? Melyik volt a legemlékezetesebb?
Nem tudnám összeszámolni, hogy az elmúlt két évben hány forgatáson jártam, és hány különböző témával foglalkoztam. Nagyon szeretem az élő bejelentkezéseket koncertekről, fesztiválokról, ezen a nyáron három napot töltöttem a Bánkitó-fesztiválon. Örök emlék marad számomra, amikor interjút készíthettem egy budapesti filmpremier kapcsán Will Smith-szel és Ang Leevel, de leginkább azokat a forgatásokat szeretem, amikor valamilyen élményben lehet részem. Vezettem kisrepülőt, jártam quad-túrán, a tél közepén lovas szánon utaztam Szilvásváradon, szinte megismertem már egész Magyarországot.
Nagyon szeretem, amikor a saját határaimat feszegethetem egy-egy forgatás során és új emberekkel találkozhatok. Számomra ez az esetek többségében nem is munka, hanem hobbi és szórakozás.
Édesanyád lelkes rajongód, rendszeresen osztja a riportjaidat az interneten. Milyen gyakran jársz haza Komáromba?
Fontos számomra, hogy hazajussak, hogy otthon is töltsek időt. Bár már jóval kevesebbet találkozunk anyukámmal, mint annak idején az egyetem alatt, de amikor tudom, meglátogatom. Nagyon örül annak, hogy végre láthatja, hogy boldoggá tesz az, amivel foglalkozhatok.
Budapesten berendezted az életed? Most hol tartasz?
Jelenleg csak arra koncentrálok, ami történik velem. Azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Sok időt töltöttem azzal, hogy mindig vártam valamire. Most ott vagyok, ahol lenni szeretnék.
Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: Hernandez Franco Vivien archívuma
