Júniusban nagykorúvá vált a pozsonyi alapítású, s immár dunaszerdahelyi székhelyű Expired Passport. Ennek apropóján a zenekar vezetőjével, Lacza Gergellyel, vagyis Gerővel beszélgettem az elmúlt évekről, változásokról és további tervekről, na meg a 18 feletti élet nehézségeiről, szépségeiről.
Milyen érzés „felnőtt” zenekarnak lenni? Egy-egy koncert után most már belefér egy kis sör?
Amikor megalakultunk, nem gondoltam volna, hogy a történet még 18 év múltán is folytatódik. Mivel akkor sem voltunk hivatásos zenészek, és most sem vagyunk azok, szerintem azt már a kilencvenes évek végén tudatosítottuk, hogy amennyiben igazán komolyan szeretnénk foglalkozni a muzsikálással, valamit fel kell áldoznunk. Tisztelem azokat, akik képesek erre, akik hatalmas kockázatot vállalnak a hírnév és (el)ismertség érdekében, és ha igazán kitartóak és szorgalmasak, akkor valószínűleg siker koronázza munkájukat. Természetesen jó értelemben véve mi is zenebolondok vagyunk, azonban az élet színes, és ha az ember úgy kíván teljes életet élni, hogy nem áldoz fel mindent egy cél érdekében, akkor ugyan eljuthat egy bizonyos szintig – most a zenélésre gondolok természetesen –, de amikor már annyit kell adnia magából, hogy a személyes kapcsolatait, a családi kötelékeit, és végső soron a szabadságát is feláldozza, akkor a döntés valóban súlyos. Ebben az értelemben nem tettünk meg mindent, hogy ismertekké váljunk, sőt, talán még kevesebbet sem. Voltak pillanatok, amikor talán kicsit bántam ezt, de utólag visszagondolva cseppet sem szomorkodom, hiszen a zenélés a sok negatív velejárója ellenére is a folyamatosan megújuló boldogság forrása, és valószínű, hogy egy fárasztó, majd két évtizedes szélmalomharc végén nem ezt mondanám, még akkor sem, ha a zenekar mondjuk ötször olyan ismert lenne. Most pedig boldog vagyok, s nemcsak amiatt, hogy zenélhetek.
Ez viszont csak az egyik összetevője a történetnek. A kilencvenes évek második felében, amikor a Passport indult, a rockzene mélyponton volt, a világot az elektronikus színtér uralta, s az élőzenében is főleg az alternatív/britpop számított a fő sodornak, így aztán egy kezdő rock zenekarnak hatványozottan nehéz dolga akadt, pláne akkor, amikor fejébe veszi, hogy a saját anyanyelvén muzsikál. Szlovákiában, magyar nyelvű dalszövegeket énekelve meg ugye eleve hendikeppel indul egy zenekar, és ez teljesen független a politikától, hiszen ha a többség nem érti a szöveget, akkor pár „elvetemült” fanatikust leszámítva senki nem fogja hallgatni ezt a zenét. Ez éppúgy érvényes lenne akkor is, ha svédül vagy portugálul énekelnénk. Az angol persze más, de ezt ugye nem kell magyaráznom, miért. A harmadik szegmens tehát az „anyanyelv”, a negyedik meg a stílus. Eleve olyan zenekarok, előadók a fő kedvenceink, akik/amelyek vagy kevéssé ismertek, vagy pedig a mai fiatalok zöme már nem hallgatja őket, és mivel ezek az inspirátoraink, így nyilvánvalóan az Expired Passport zenéje sem lesz „trendi”. Amikor tizen- és huszonévesek voltunk, akkor is igazán a 10-20 évvel idősebbek értékelték a muzsikánkat, akikhez azóta „hozzáöregedtünk”. A plusz egy szegmens pedig maguknak a lehetőségeknek a hiánya a tizenöt évvel későbbi állapotokhoz képest. A kilencvenes évek végén ugyan már hozzá lehetett jutni jó minőségű hangszerekhez, stúdiós hardverekhez, szoftverekhez vagy oktatóvideókhoz, tabulatúrákhoz, de mindent keményen meg kellett fizetni, hiszen az internet még gyerekcipőben járt, a fájlcserélés és a netes vásárlás csak 5-6 év múlva kezdett igazán beindulni. Azonban ez a négy plusz egy masszív visszahúzó erő sem volt elég ahhoz, hogy meggátoljon bennünket a zenélésben, s utólag visszagondolva ez majdnem felér egy csodával. Természetesen a mi pályafutásunk során is voltak bizonytalan időszakok, de úgy gondolom, az eltelt hosszú idő alatt megerősödtünk, már elhajolunk a horgok és az egyenesek elől, s ha kell, mi is „odacsapunk” egyet-kettőt. Azaz felnőttünk…
A kis sör meg belénk fért a koncert előtt is, de most már nem igazán ihatunk szeszes italt a fellépések alkalmával, mivel nagyobb lett a felszerelésünk, és mikrobusz híján általában külön kocsikkal utazunk, alkoholos befolyásoltság alatt pedig nem vezetünk. Az újabb szerzeményeink amúgy is összetettebbek, azokat nem lehet csak úgy, 3-4 sör mellett elnyomni; illetve lehet, de nem szabad… A jó hangulat megvan, ez a lényeg, a közönség meg elázhat. Mi sosem voltunk az a vedelős társaság, mindig is kilógtunk a „rakkenrollból”, sosem tettünk úgy, mint a többiek, ez a zenére is igaz. Ez a mi kis egyéni lázadásunk.
18 év alatt sok minden változott az Expired Passport életében. Próbatermet és basszusgitárost váltottatok, kétszer énekest. Rajtad kívül maradt valami változatlan?
Persze, maradt. A gitárosunk, Vajdi, aki a fő dalszerzőnk is egyben, szintén kezdetek óta a zenekar tagja.
Ami a változásokat illeti, azt már sokan tudják, hogy a Passport elődje a pozsonyi magyar tannyelvű gimnázium iskolai zenekaraként alakult. Egy doboscsere folyományaként csatlakoztam az együtteshez, és ezzel egyetemben bevettünk két vokalista lányt. Így jött létre az Expired Passport 1998. június 22-én. Kezdetben még sok átvett számot játszottunk, de lassacskán íródtak a sajátok is, és 2001 környékére kialakult az egyéni világunk. Időközben elkészült egy demónk, s a héttagú formáció négytagúvá zsugorodott. Ezekben az években nagyon sokat koncerteztünk, s 2005-ben megjelentettük első, Kreatika című CD lemezünket. Ekkor a tagságot Wurster Mihály, Vajda András „Vajdi”, Strieženec Mátyás és jómagam alkottuk. A lemez jó kritikákat kapott, de koncertezni nem igazán tudtunk vele, mert nem sokkal az album megjelenése után Misi és Matyi is kivált a zenekarból. Misit Vajdi unokatestvére, Vajda Laci, Matyit pedig Szabó László „Szampó” váltotta. Közben új énekesnőként Vanya Barbara érkezett, de 2008-ra ő és Vajda Laci is kiváltak az együttesből. Gálffy Hodosy Marianna érkezésével azonban ismét egy stabil korszak vette kezdetét. Menet közben és Marianna csatlakozása után is íródtak új szerzemények, amelyeket végül a ZOO című anyag gyűjtötte össze 2014-ben. A lemez ismét jó visszhangra lelt, s időközben összebarátkoztunk a neves magyarországi énekes-fuvolással, a legendás Mini frontemberével, Török Ádámmal, aki a lemezen is közreműködik. Bő fél esztendeje pedig már Takács Krisztina az új énekesnőnk, aki nagyon gyorsan beilleszkedett a zenekarba.
A zenekar „személyisége”, célja vajon mennyit változott az évek során?
Úgy gondolom, a világot már megváltottuk. Ja, nem. Nem baj, az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, mert azt a zenét játsszuk, amit szeretünk, úgy variáljuk az akkordokat és a ritmusokat, ahogy nekünk tetszik, olyan hangszerelést választunk, ami passzol a stílusunkhoz, annyit kísérletezünk a dalokkal, amennyit akarunk – tehát elégedettek vagyunk. Oké, nyilván mindegyikünknek lehetne jobb hangszere, de az alap felszerelésünk megvan, tehát igazán nem panaszkodhatunk. Ha mégis kívánhatnék valamit, az egy kisbusz és egy jó szponzor lenne, továbbá egy kicsit több időt arra, hogy együtt lehessünk.
Visszatérve a kérdésre: a kamaszból érett felnőtt lett, aki nem dől be minden csacskaságnak, nem vállal el felesleges fellépéseket. Persze értékeli a gesztusokat, s ha teheti, szívesen szerez örömöt másoknak. Egy nagykorú már megengedhet bizonyos dolgokat magának, nem tartozik elszámolással senkinek, hiszen a saját útját járja.
Egy interjúban azt nyilatkoztad, nemcsak a zenekar, ti is felnőttetek: megházasodtatok, családot alapítottatok. Hogy sikerül mégis összeegyeztetni a próbákat?
Nos, azt hiszem, rátapintottál a lényegre, ugyanis éppen ez a zenekar Achilles-sarka. 2010 óta folyamatosan esküvők és gyermekáldások kereszttüzében tevékenykedünk, ami egyfelől tényleg nagyon szép, meg ugye ez az élet rendje, de irgalmatlanul megnehezíti a próbálást és az új számok születését. A közelmúltban az is előfordult, hogy egyáltalán nem volt lehetőségünk fellépés előtt próbálni, s ez bizony meg is mutatkozott a koncerten. Egy biztos, ilyet nem fogunk csinálni többet, mert ez a közönséggel és saját magunkkal szemben is felelőtlenség.
Hat éve tehát Vajdi nősült meg, aztán Marianna ment férjhez, majd jött itt is, ott is 2-2 gyerek, tavaly pedig Szampó és én is megnősültünk, s hamarosan az én kisfiam is megérkezik. El tudod képzelni, hogy lehet így muzsikálni... Viszont egy nagykorú ezt is megoldja, nem hisztizik, hanem elfogadja, hogy mégiscsak az emberi élet és a kötelékek szorosabbá tétele a prioritás. Ezt az is nagyon jól példázza, hogy – mintegy aláírva az előbb mondottakat – a Passport mind a négy lakodalmon fellépett! Persze könnyű egy pasinak, mert nem ő szül, és egy kisgyermek életében azért mégiscsak az anyai kötelék az elsődleges. Ilyen okok miatt, Mariannával megbeszélve a dolgokat úgy döntöttünk, hogy a feszültségek kiéleződése és a zenekar kényszerpihenője helyett új énekesnő után nézünk. Nagyon jó kimondani, hogy a zenekar 18 éves története során egy-két súrlódástól eltekintve nem volt komolyabb veszekedés, és az egyes zenekari tagok kiválása sem konfrontatív, személyes jellegű, hanem zenei, magánéleti, illetve munkahelyi okok miatt következett be.
2005-ben jelent meg az első, Kreatika, majd kilenc évvel később a ZOO című nagylemezetek, a maga szókimondó szövegeivel. Lesz folytatás, újabb album? Vannak új dalaitok?
A mi esetünkben a szókimondás természetesen nem a trágárságot takarja, de ahogy már mondtam, mi semmit sem úgy csinálunk, mint a többiek… Folytatás mindenképpen lesz, és bízom benne, hogy új album is, bár ez most állítólag nem trendi. Az utolsó felmérések alapján azonban nemcsak a vinyl lemezek, hanem a CD-k, sőt, a műsoros kazetták is jobban fogynak, mint az előző években. Ettől függetlenül úgy gondolom, egy valóságos hanghordozónak nemcsak az az előnye, hogy „fogdozható” és lehet szép is, meg nem fagy le és nem száll(hat) el, hanem eszmei értéke is van, hiszen az internetre már egy óvodás is fel tud tölteni akármit. Hiába írunk 2016-ot, egy-két kivételtől eltekintve a legnagyobbak a mai napig megjelentetnek „fizikai” hanghordozókat, nyilván nem véletlenül.
A fentebb vázolt okok miatt új számok a ZOO megjelenése óta nem készültek, de ősszel ennek is eljön az ideje, és a mi magunk lassú, de biztos tempójában nekikezdünk az ötletek kibontásának. Mivel Kriszta is szerez zenét, így biztos vagyok benne, hogy igen kreatív munkafolyamatnak nézünk elébe.
Juhász Anikó, ATEMPO.sk
