Néptáncoktató filmsorozat látható Táncolj velünk! címmel péntekenként az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Youtube csatornáján.
A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa. A sorozat pénteki részében szatmári táncokat mutatnak be.
A Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.
A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálnak, az OSZK Youtube csatornáján teszik közzé május végéig péntek délutánonként. Az Alföld északkeleti részén, a Felső-Tisza vidékén találhatók meg a csárdás és a verbunk legszebb, legváltozatosabb válfajai. A táncmesterek és a tánciskolák a nemzeti romantika megszületésének idején, a 19. században jelentek meg először, így gyorsan divatossá vált a két új magyar táncstílus.
A verbunk a Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb és legközismertebb tánctípusa, gyakori a magyar verbunk vagy a magyar szóló elnevezése is. A két világháború között sokszor ezzel kezdték a mulatságot és a legutóbbi időkig közkedvelt táncként tartották számon. A férfiak a zenekar előtt csoportosan, karéjban kezdték a tánclépéseket, amelyek azonban nem voltak kötöttek, mindenki szabadon járta a saját motívumait. Más területeken a verbunkot mutatványos, bemutató jelleggel gyakorolták. Az Ecsedi-láp vidékén a magyar verbunkot a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegették, amely a mulatságok tetőpontján táncolt fő látványosságnak számított.
A térség tánckultúrájának legközkedveltebb darabja a 19. században divatossá vált csárdás, amelyet a lassú, csendes, magyar csárdás, ugrós és félugrós neveken is emlegettek. A hagyomány továbbélését segítette, hogy ezen a vidéken a nemzeti kultúrát őrző és ápoló dzsentriréteg is sajátjának tekintette és táncolta a csárdást, ami kedvezett annak, hogy a parasztság tovább őrizze táncát, nem érezvén azt ósdinak, elavultnak. A csárdás összefogódzási módjai rendkívül változatosak: előfordul az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, az egy- és kétkézfogás, de közkedvelt az oldalt fogás is. A frissben gyakori a kar alatti kiforgatás és a külön figurázás. A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívum változataiból, forgásokból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból, hátravágásból áll. A frisset elsősorban az különbözteti meg a lassútól, hogy a függőleges hullámzás erőteljesebbé válik benne. A körcsárdás vagy négyeselés az első világháború után vált divatossá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot és nem annyira fárasztó, mint a páros csárdás. A csárdás speciális formája a hármascsárdás, amely bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, s általában olyan alkalmakkor, amikor kevés volt a férfi.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK
Somogyi táncok
Sárközi táncok
A TOVÁBBI VIDEÓK IDE KERÜLNEK FEL
ATEMPO.sk / MTI
Fotó: Cséfalvay Á. András
