Járdányi Pál Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, zenepedagógus, népzenekutató Paulovics Pál néven született Budapesten. Csak 18 éves korában magyarosította nevét Járdányira.
Zenei tehetségére hamar fény derült, hegedűtanulmányait 1928-ban Rómában kezdte el. Hazatérve, Budapesten Votisky Ilonánál folytatta a hegedűt, majd elkezdett zongorázni, 1933-tól pedig zeneszerzést is tanult Bárdos Lajosnál. Gyermekkorától rajongott Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiért. 1930-ban a ciszterciek Szent Imre Gimnáziumába iratkozott be, ahol tanára volt többek között Rajeczky Benjámin is. 1936-ban felvételt nyert a Zeneművészeti Főiskolára, ahol Kodály Zoltán (zeneszerzés), Zathureczky Ede (hegedű) és Kósa György (zongora) tanítványa volt. 1938-ban leérettségizett, és – zeneakadémiai tanulmányai folytatása mellett – beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz szakára. Néprajzból 1942-ben diplomázott, egy évvel később pedig doktorált A kidei magyarság világi zenéje című disszertációjával. 1942-ben diplomázott a Zeneakadémián is.
Először zenekritikusként dolgozott a Forrás, a Szabad Szó, a Válasz, a Valóság és más lapok számára, és méltatója, Berlász Melinda zenetörténész szerint a zenekritika „nagy vezető egyénisége” volt. 1946-ban a Zeneművészeti Főiskola tanára lett, ahol 1959-ig tanított népzenét. Neves tanítványai: Kurtág György, Szabó Helga, Devich Sándor, Olsvai Imre. Szabó Helga így emlékezett rá a Magyar Zene című folyóiratban, 1992-ben: „Tanszakunk számára Járdányi tanár úr adott rangot, méltóságot. Lenyűgöző tudása a jellem szilárdságával, az akarat meggyőző erejével társult.” Kurtág egy filmben nyilatkozta róla: „Évekre megbénultam. Mindig a komponálás volt az, ami nem ment. Ezért azok, akik ilyenkor segíteni tudtak, azok tényleg az életem legfontosabb személyiségeivé váltak. Az első és talán legdöntőbb Járdányi Pali volt. Valami egészen fantasztikus segítséget tudott nyújtani. […] Nagyon sok időt szánt rám és ránk. Valahogy belülről segített, arra vezetett rá, hogy mi csináljuk meg a dolgunkat.”
{jamedia src="/
" type="video" mtype="youtube"}
Közben, 1948-tól az Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának munkatársa, majd vezetője is volt. Ő rendszerezte és szerkesztette a Magyar Népzene Tára I. és IV. kötetét (1951, 1959). Zeneszerzői munkásságára Bartók és Kodály művészete hatott, ez főleg első alkotói periódusában figyelhető meg. Az 1950-es évek elejétől a magyar népdalok világa vált művei elsőrendű inspirációjává, amikor népdalfeldolgozásokat írt kórusokra, szimfonikus és kamarazenekarokra. Harmadik szerzői időszakát 1956-tól, második házasságkötésétől lehet számítani, ezekben az években írta Hárfaversenyét is (1959), amit feleségének, Devescovi Erzsébet hárfaművésznek írt. Két gyermekük született: Gergely, a későbbi Liszt Ferenc-díjas nagybőgőművész és bőgőtanár és Zsófia, akiből Bartók–Pásztory-díjas hegedűművész és hegedűtanár lett.
Fiatalon, 46 évesen hunyt el 1966-ban. Halála után Kodály Zoltán német nyelvű cikket írt a Studia Musicologica című folyóiratba: „Erejének teljében hagyott itt bennünket. Talán gondban amiatt, hogy annyi mindent nem fejezhetett be. De nyugodtan abban a tudatban, hogy ameddig dolgozhatott, egész odaadással és teljes sikerrel tette. Nem vesztette el életét, mert sohasem törődött azzal, hogy megtartsa.”
aTEMPO.sk / wikipédia
