Naplófeljegyzések a karnagyi sorsról és a dalospacsirtákról - Komáromi Nyári Egyetem

Jókai Mór Nyári Egyetem

Hétfőtől péntekig, július 11-től 15-ig Komárom ismét megtelt pedagógusokkal, pedagógia iránt érdeklődőkkel. Idén két jubileum is volt a XXV. Jókai Mór Nyári Egyetem keretében, hisz a karének-karvezetés szakcsoport tizedik alkalommal nyitotta meg kapuit és csalogatta a zenére éhezőket.

Kukkantsunk bele, milyen is volt ez a hét:

Hétfő

A nyári egyetem köztudomásúlag hétfőn délután kezdődik. Nekünk, zeneszakosoknak azonban már ebédidőben elkezdődött, hisz a megnyitón be kellett bizonyítanunk, hogy „míg egy nép énekel, messzire hallatszik, hogy létezik”. Ez a fellépés megadta a kezdő löketet további kórusművek bekebelezéséhez, így a délutáni foglalkozás után a kollégiumban kisajátítottunk egy frissen kifestett termet, ahol egymásnak passzolgattuk a negyedeket és nyolcadokat, aztán – milyen meglepő – énekeltünk. Nem egyet. Sokat.

Kedd

Keserves egy kedd volt! Az a nagyjából egytucatnyi mű, amit ezen a napon bekebeleztünk, megfeküdte a gyomrunkat. Nem így az esti aranygaluska, melyet ráérős tempóban hoztak ki az éhes énekeseknek. Vigasztalásul vacsora után is visszamentünk a zeneiskolába tovább ismerkedni a kórusirodalom gyöngyszemeivel, minek következtében sokan átestek a tűzkeresztségen. Akik ezen a napon életükben először álltak kórus előtt, meglepően jól állták a sarat, nagy tapsot kaptak érte.

Szerda

A helyzet egyre kétségbeejtőbb lett. Huszonegynéhány kórusmű dallam- és szövegfoszlányai keveredtek az emberek agyában, a Klapka vigadó közelében bóklászva is négynegyedeket ütöttek az egyik kezükkel, és azon merengtek, passzív vagy aktív ütéssel intézzék-e a műveket, ha már a művek szerzőit kiütéssel nem tudták hamarabb elintézni. Az idő csak szaladt, szaladt, a koncert egyre közelebb. Ezen a napon jött a végítélet is, éjjelre mindenki megtudja, miféle zeneművel kell majd megküzdenie pénteken a tanfolyam vezetői, a kórus és a közönség előtt. Amíg a csapat Korpás Éva koncertjén relaxált, Mónika, Árpád és Balázs mérlegelt, fontolgatott és döntött a vezénylendő művekről, a vezénylőkről, a sorrendről. Az esti program tehát a türelmes kivárás volt.

Csütörtök

A kora délelőtti módszertani előadás után a csapat egy része a zeneiskolában maradt vezénylést gyakorolni, de néhány merész egyén csatlakozott a Sümegre kirándulók két és fél autóbusznyi seregéhez. A kiruccanásnak két sikere is volt: újra megénekeltettük a tömeget a huszonöt éves lettem én című dallal, majd a lovagi torna végén vezetőnket, Tóth Árpádot lovaggá ütötték, mivel a sümegi várkapitánynak tudomása volt róla, hogy „jó katona, a hozzá beosztott emberek igazságos parancsnoka, a gyengébbik nem nagy tisztelője, az elesettek és rászorultak segítője.” Az elesettek és rászorultak a vacsora végén kióvakodtak a szabadba, és minikórusban összeállva még vezénylést gyakoroltak, sire Árpád pedig tanácsadással szolgált ehhez, szükség szerint énekelte valamelyik szólamot, és alkalmi kottaállványként is működött. Mikor éjfélkor beléptünk a szállásra, a földszinti kisteremből nem szólt az ének, társaink bizonyára már alaposan kigyakoroltak mindent, mire mi puszta kézzel megettük a csirkecombot, főtt krumplit és savanyúságot a sümegi csárdában, és hazabuszoztunk.

Péntek

Idén sokkal gördülékenyebb a főpróba – állapította meg szekcióvezetőnk, Sziszó, aki szerint máskor idegesebb, feszültebb a légkör a koncert napján. Előfordult ugyan, hogy valaki ezen az utolsó próbán nem találta az ütemet, vagy elveszett a taktusokban, ám a kórus olyan szépen szólt, hogy egy-egy mű hangzása mindenkit kárpótolt az időnkénti félrekaszálásért. Végre meglett a fél napon át hajkurászott mottó is, akadt egy felelősségteljes leányzó, aki komolyan vette ezt a feladatot, és egy Csontos Vilmos- idézettel támogatta meg e sorok íróját:

A sorsunkat dalba írták mezők fölött a pacsirták.

És valóban, a pacsirták, azaz a kórustagok dalba írták karnagyi sorsunkat –legalábbis erre a hétre, erre a napra, erre a koncertre.

Péntek este

Koncert után nehéz bármit elfogulatlant írni, hiszen mi, akik végig benne voltunk, csak belülről tudjuk értékelni-érzékelni, mi hogyan sikerült. Egyike volt a legjobb koncertjeinknek, gördülékenyen, gyorsan végigpergettük a tizenkilenc levezénylendő művet, s ha valahol hibáztunk, azt a közönség aligha vette észre. Leszámítva a zárószámot, melynek közepén hatalmas csörömpöléssel leesett a zongorista kottaállványa. Ez azonban nem zökkentette ki az énekeseket, akik végigfújták a művet, mintha mi se történt volna.

 

Szavakkal nehéz kifejezni azt az odaadást, melyet vezetőinktől idén is megkaptunk, azt a segíteni akarást, mellyel évről évre javítanak vezénylési stílusunkon, azt a maximális figyelmet, mellyel tanácsot adnak, ha kell, vezetik a kezünket, és a legnagyobb odafigyeléssel kiválasztják az egyéniségünkhöz és képességünkhöz leginkább illő zeneművet.

Nagy-nagy köszönet tehát Józsa Mónikának, Stauróczky Balázsnak és Tóth Árpádnak.

 

 

Kozsár Zsuzsanna, aTEMPO.sk
Fotó: Zaťko Ervin