40 éve hunyt el a különc, Glenn Gould kanadai zongoraművész

40 éve hunyt el a különc, Glenn Gould kanadai zongoraművész

Negyven éve, 1982. október 4-én halt meg Glenn Gould, a múlt század ünnepelt kanadai zongoravirtuóza, titokzatos zsenije, akinek 1955-ös Goldberg-variációk felvétele minden idők egyik legismertebb zongoralemeze.

A múlt század egyik legnagyobb hatású előadóművésze 1932. szeptember 25-én született Torontóban, anyai ágon távoli rokona volt Edvard Grieg norvég zeneszerző. A kis Glenn hamarabb olvasott kottát, mint betűt, nyolcévesen már konzervatóriumba járt. Tizenkét éves korában nyerte élete első és utolsó zongoraversenyét, többször ugyanis nem indult, mert távol állt tőle a versengés.

Nemzetközi hírnévre 1955-ben tett szert, amikor lemezre játszotta Bach Goldberg-variációit, amelyet csak az előző évben játszott először nyilvánosan; a mára kultikussá vált felvételt fél évszázad után is újra meg újra kiadják.

A különc Gould 1981-ben ismét feljátszotta a művet, mert izgatták a technikai újdonságok (a felvételért posztumusz Grammy-díjat kapott), de a műértők számára az első változat az igazi. A művész, akit Bach zongoraműveinek előadásában ma is etalonnak tekintenek, a német zseni egyetlen művét, a Kromatikus fantáziát nem szerette, és nem is igen játszotta.

 

 

A zongoravirtuóz bejárta a világot, fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon és a brüsszeli világkiállításon, a hidegháború csúcsán, 1957 májusában ő volt az első észak-amerikai zongorista, aki a Szovjetunióba látogatott. Koncertjeire szó szerint tódultak az emberek, a pénztáraknál akkora tumultus alakult ki, hogy a tömeget rendőröknek kellett féken tartaniuk.

Gould egyre nehezebben viselte a rá irányuló figyelmet, híres-hírhedt lett arról, hogy az utolsó pillanatokban lemondja fellépéseit.

A koncertezést idejétmúltnak, a művészek közötti versenynek tartotta, a közönség soraiban ülőket pedig hozzá nem értőknek, akik csak a zongorista által elkövetett hibákra várnak.

Mindehhez járult vele született hajlama a hipochondriára, egyre gyakrabban fordult meg orvosi és pszichiátriai rendelőkben. Éveken át fenyegetőzött a visszavonulással, amelyre végül harminckét évesen szánta rá magát.

Utoljára 1964. április 10-én lépett fel Los Angelesben - élete során mintegy kétszáz koncertet adott, ennyit kollégái egy-két év alatt "összehoznak".

 

 

A visszavonulást követően a stúdióba vette be magát, ahol teljesen a maga ura lehetett. A lemezre kerülő végső változatot olykor tucatnyi felvételből állította össze, amit akkor a művészet megcsúfolásának tartottak, de a következő időszakban bevett gyakorlat lett a zeneiparban. Imádta a rádiót, készített hangjátékokat és dokumentumfilmeket, zenét is írt, a többi közt 1972-ben a Kurt Vonnegut regényéből készült Ötös számú vágóhíd című filmhez. A számtalan képzelt betegségtől szenvedő művészt 1982. október 4-én, ötvenévesen szélütés vitte el, fizikuma egy nyolcvanévesének felelt meg.

Elsősorban Bach, Beethoven és Schönberg műveit játszotta, a zongorairodalomnak csak egy része szerepelt repertoárján, és még kisebb részét szerette igazán. Mellőzte a romantika "túlburjánzó zenéjét", nem kedvelte Lisztet, Mozartot "pitiáner hedonistának", Beethoven 7. szimfóniáját "az első diszkózenének" tartotta, magát viszont az "utolsó puritánnak" nevezte.

Gould nem csak a zeneművek értelmezésében volt különc. Mivel rettegett a megfázástól, a legnagyobb melegben is kabátban, kesztyűben és muffban lépett a pódiumra - a kesztyűt persze le kellett vennie, de ezt csak az utolsó pillanatban tette meg. Természetesen az utcán is így járt, egyszer egy padon ülve csavargónak nézték és letartóztatták.

Csak palackozott vizet ivott, gyógyszerekkel tömte magát. A fertőzésektől félve szinte soha nem fogott kezet senkivel, élete végén csak telefonon és levélben érintkezett másokkal.

Mindenhová magával cipelt zongoraszékét hosszú percekig, akkurátusan állítgatta, hogy aztán zongorázás közben furcsa testtartást vegyen fel.

Játék közben gyakran dudorászott, nehéz feladat elé állítva a hangmérnököket, akiknek nem mindig sikerült kiszűrniük a "mellékhangokat". A karmester Leonard Bernstein az egyik koncertjén, amelyen Gould volt a szólista, tréfásan közölte is a közönséggel: nem vállal felelősséget azért, amit hallani fognak.

 

 

Gould koncertekre ritkán járt, mert irtózott a huzatos termektől, és zenét egymagában szeretett hallgatni. Szinte remeteként élt, Torontón kívül csak a hasonlóan borongós London állt közel hozzá, vonzották viszont a Nagy Tavak, a víz körül autózva szívesen hallgatott rockzenét. Művészete filozófusokat és írókat ihletett meg, Torontóban szobra áll. Zenéje szó szerint is kozmikus: a Földtől legmesszebbre eltávolodott ember alkotta szerkezet, a Voyager-1 egy aranyból készült lemezt is vitt magával, s ha ezt esetleg idegen civilizációk megtalálják, Bach C-dúr prelúdiumát és fugáját is meghallgathatják Gould előadásában.

A nevét viselő rangos zenei díjat, amelyet háromévente osztanak ki, megkapta többek között Leonard Cohen, Yehudi Menuhin, Pierre Boulez, Philip Glass, az operaénekesnő Jessye Norman, az idén pedig Gustavo Dudamel venezuelai karmester.

2018-ban bocsátottak először árverésre Gould-kéziratot: a licit végén százezer dollárt (mintegy 43 millió forint) fizettek a Goldberg-variációk kottájáért, amelyet a zongorista az 1981-es felvételre készülve nagyon részletes megjegyzésekkel látott el. Glenn Gould neve az irodalomban is fennmaradt, Thomas Bernhard osztrák író A menthetetlen című könyvének egyik főszereplőjeként.

ATEMPO.sk / MTVA
Fotó: Wikipedia