Kocsis Zoltán több mint negyven éven át a magyar zenei élet egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb egyénisége volt, 1997 óta vezette Magyarország egyik vezető szimfonikus zenekarát, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart.
A Magyar Művészeti Akadémia filmjével emlékezünk rá, ahogy kritikusai nevezték: „Bartók Béla földi helytartójára”, az egyszeri és megismételhetetlen zenei zsenire.
A Kocsis - Intim megvilágításban című film rendezője Surányi András, operatőr Somlai Dávid.
{facebook}https://www.facebook.com/kulturkuria/videos/506818247378551/{/facebook}
1952. május 30-án született Budapesten. Ötévesen kezdett zongorázni, tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora-zeneszerzés szakos növendéke, 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kadosa Pál, Kurtág György és Rados Ferenc tanítványa volt. Karrierje 1970-ben a Magyar Rádió országos Beethoven-zongoraversenyének megnyerésével indult, a zenei életbe Ránki Dezsővel együtt robbantak be. 1973-ban egyszerre végeztek a főiskolán, mindketten itt lettek tanársegédek, majd adjunktusok, 1979-től pedig docensek. A két fiatal zongoraművész 1973-ban egyszerre kapott Liszt Ferenc-díjat, öt évvel később Kossuth-díjat, 1984-ben érdemes művész címet, 1988-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat, és 1990-ben kiváló művész címet.
1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart (BFZ), 1987 óta karmesterként is fellépett. 1992-ben a BFZ művészeti vezetője, majd első vendégkarmestere, szólistája és kamarazenésze lett. Bartók Béla zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott, Debussy-lemezéért Gramophon-díjat és "Az év hangszeres felvétele" díját nyerte el. 1997 óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő-zeneigazgatója volt. 2012-ben súlyos, életmentő műtéten esett át.
A világhírű zongoraművész a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat tagja és támogatója volt, 1990 óta minden évben születésnapján koncertet adott a szervezet javára, amelynek bevételeit a szolgálat javára ajánlotta fel.
Kocsis Zoltán azt vallotta: "Az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre. Arra, hogy az adott pillanatban a lehető legőszintébben és leghitelesebben átadhassuk a közönség számára azt az élményt, amely a művel való első találkozáskor és a darabbal foglalkozás során folyamatosan ér bennünket. Nem tudok elképzelni ennél magasabb célt." Úgy vélte, a szavak elvesztették súlyukat, csak tettekkel lehet példát mutatni, hogy azután erőnktől és tehetségünktől függően icipicit igazíthassunk a világon.
Pilinszky János így emlékezett vissza Kocsis Zoltánnal való találkozására: "Pár napja - a véletlen kegyelméből - valóban a zene jegyében élek. Kocsis Zoltán Richter meghívására már (1975. június) 23-án Párizsba érkezett, s baráti körben valóságos zenei éjszakákat töltöttünk együtt. Nem volt ez házi koncert, inkább beszélgetés. Játékában két elem ragadott meg leginkább: személytelen odaadása, s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!"
ATEMPO.sk
Fotó: Szigetváry Zsolt
