Boráros Imre: „Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen isteni ajándék érhet még”

Boráros Imre: „Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen isteni ajándék érhet még”

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) életműdíját vehette át augusztus utolsó szombatján Boráros Imre Kossuth-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja a Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiválján.

Elkísértük Kisvárdára a színművészt, ahol kifaggattuk első kisvárdai élményeiről és arról is érdeklődtünk, hány színpadon töltött évad fért gazdag életművébe.

 

Kezdjük a hely szellemével! Mikor járt először Kisvárda színházi fesztiválján?

Az Esőcsináló Beke Sándor rendezte kassai előadásával, a kilencvenes évek elején. Bill Starbuckot alakítottam, párom, Petrécs Anna pedig Lizzie Curry szerepét játszotta, mindketten vendégként szerepeltünk a társulatnál. Alakítás díjat kaptunk a szakmai zsűritől Kisvárdán.

Egy fesztivál mindig kihívás és megmérettetés egy színháznak, ha beválogatják a produkcióját, mert bizonyítania kell.

A kisvárdai fesztivál szervezői elmondták, a fesztivál arra született, hogy a határon túli művészek ott találkozzanak egymással, tudjanak beszélgetni, vitatkozni, világot váltani. Emlékszem, annak idején, a hét közepén játszottuk az Esőcsinálót, anyagilag úgy állt a színház, hogy a díjkiosztásig maradhattunk. Sok erdélyi kollégával ismerkedtünk meg, akikkel órákat beszélgettünk. Annyi energiát adott a kisvárdai tartózkodás, hogy az évad további részében abból merítettünk. A kassai Thália Színház volt az első felvidéki társulat, amely a kisvárdai fesztiválon járt. Komáromból a La Mancha lovagja című musical jutott el először a fesztiválra, a Bagolyvárban volt az előadás, amelyet Bor József rendezett. Nagy sikert arattunk, amivel tele voltak az akkori magyarországi lapok.

A legszívesebben mégis a találkozásokra emlékszem, hiszen Kisvárdán mindig olyan kollégákkal találkoztunk, akikkel egész évben nem.

 

Augusztus 29-én az EMMI életműdíját vehette át a kisvárdai Művészetek Háza színpadán, a közönség ütemes vastapsától kísérve. Hány év van ebben az életműben?

Napra pontosan ötvenöt év, ugyanis 1965. augusztus 29-én kerültem a komáromi Magyar Területi Színházhoz.

Addig újságból ismertem a komáromi színészeket, mindent elolvastam róluk, több előadásukat láttam Pozsonyban. Nagy varázsa volt, amikor közelről is találkozhattam velük. Sok mindent lehetett tőlük tanulni.

Amikor megérkeztem, évadnyitót tartott a társulat, három nap múlva pedig három hetes turnéra indultunk keletre A lőcsei fehér asszony című produkcióval. Zakál Gyula barátom szerepébe ugrottam be, mert Gyuszi bevonult katonának, és nem tért vissza a színházhoz. Őrt álló katonát játszottam, aki három felvonáson keresztül háttal állt a nézőknek, egyszer befutott, és jelentette, milyen csapatok érkeztek. Két mondatom volt. Kedves és barátságos embereket ismertem meg a színháznál, és azokra is szeretettel és tisztelettel gondolok, akik már nincsenek közöttünk. Turner Zsigmondra például. Sokat segített, megmutatta a város. Az első darab, amelyben közösen szerepeltünk Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című színműve volt, amelyben Zsigmond egy taláros bírót, jómagam pedig egy tanársegédet alakítottam. Thirring Viola és Galán Géza voltak a főszereplők. Számomra varázslatos érzés volt, hogy a társulat befogadott. Így lehet csapatban dolgozni, és bizalommal fordulni a másikhoz.

 

Boráros Imre

 

Az évek során lett olyan rendező, akit különösen kedvelt?

Azokat a rendezőket szeretem, akik a próbákon szabadjára engedik a színész fantáziáját. Ilyen rendezők voltak Iglódi István, Bodrogi Gyula, Csiszár Imre, Števo Korenčí. Szép emlékeket őrzök a rádiózásról is. Akkoriban még készültek hangjátékok, és amikor a MATESZ-hez kerültem, én is lehetőséget kaptam, hogy hangjátékokban szerepeljek. Martin Gregorral, aki rendezett is Komáromban, vagy Jozef Krištof Veselývel, aki az operett csillaga volt, gyakran álltunk a mikrofon mögött, mindketten kiválóan beszéltek magyarul.

Több szlovák színésszel csevegtünk a stúdió előtti folyosón magyarul. Egyszer jöttünk ki a stúdióból, és láttuk, hogy Ferenczy Anna Július Pántíkkal, a Szlovák Nemzeti Színház egyik vezető színészével diskurált. Közelebb léptem, mert tudtam, hogy Annika elég gyengén beszélte a szlovák nyelvet. És azt hallottam, hogy Pántík beszél magyarul, és nem Annika szlovákul.

 

Mi újság a 2013-ban alapított Boráros Imre Színházban?

Sok szép évadokat értünk meg. Az, hogy eljutottunk az előadásainkkal külföldre is, annak köszönhető, hogy a kilencvenes évek elején számunkra kinyílt a nagyvilág. Akkor érkezett az első felkérésem a Washingtonban működő Felvidéki Magyar Bizottmánytól. Volt egy előadóestem, hosszú levelezés után összejött az első amerikai utam. Utána még tizenhat, tizenhét alkalommal mentünk még Amerikába, Kanadába. Olykor három hónapig tartott egy turné. Fárasztó volt, de megérte a tapasztalatok és az ismerősök miatt, akiket útjaink során szereztünk.

 

Alig szállt le Dózsa György trónjáról tavaly nyáron a komáromi Duna Menti Múzeumban, amikor megkezdődtek a Csavar Színház és a Soproni Petőfi Színház közös produkciójában a Peer Gynt próbái. Hogy érzi magát ebben az előadásban? Amelyet a Jászai Mari-díjas Pataki András rendezett.

Köszönöm Gál Tamásnak, a Komáromi Jókai Színház igazgatójának, hogy rám gondoltak. Egy csoda volt, hogy kiléphettem a megszokott miliőmből, és kipróbálhattam magam egy másfajta színházi közegben. A soproni társulatban sok fiatal színész van, néztem, hogyan próbálnak.

Inspiráló volt a sok fiatal energia, a világmegváltó terveik. Feltöltött energiával a próbafolyamat.

Még egyszer köszönet érte Gál Tamásnak, feleségének, Szilviának és Pataki András rendező úrnak! Kitűnő volt a közös munka.

 

Boráros Imre

 

Látom, energiának valóban nincs híján 76. életévében sem. A héten kétszer tette meg a Komárom–Kisvárda útvonalat.

Tréfásan azt mondhatnám, hogy ez volt az álmom. És az álom teljesült. Miután előadtuk a fesztiválon a Peer Gynt-öt és hazajöttünk, néhány nap múlva hívott Gál Tamás színházigazgató, hogy jelezték Kisvárdáról, életműdíjat kapok.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen isteni ajándék érhet még az életben. Mindenkinek köszönöm, hogy újból itt lehettem! Időközönként, stációkként bebizonyosodott, hogy van értelme, jön visszajelzés, ezt kell csinálni, a közönség szeret és ennél szebb ajándékot nem kaphat az ember ebben a korban. Mindebben segít az erős hit, amely végig kísér a pályámon.

 

Hogyan éli meg ezt a koronavírussal teli évet?

Hála az égnek, a jóistentől még kaptam annyi energiát, olyan tisztánlátást, hogy klipeket készítettünk Apagyi László barátommal. A szeretetről, a hitről, Istenről szóló verseket rögzítettünk, mert ezek hiányoznak manapság a legjobban a világból. Egy templomban rögzítettük a költeményeket, nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Volt értelme, hogy képesek voltunk ezt produkálni. Én bízom a jövőben. Adja Isten, hogy a baráti körömnek, a színházi világban dolgozó embereknek még megadassék, hogy szabadon, nem kötőféken, nem visszafogva, de Isten áldotta alkotókedvet és jó egészséget kívánjak, hogy ezt a pályát csinálják.

Egyre nagyobb öröm, hogy körülöttem a fiatal generációtól jó munkát, jó előadásokat látok. Ehhez kívánok nekik sok szerencsét!

Bárány János, Komáromi Jókai Színház
Fotó: a szerző