Ha túl sokáig vagyok csöndben, megkérdezik: baj van? Mesélte Borgula András, Budapest első zsidó színháza, a Gólem Színház alapító igazgatója, színész, rendező, rádiós műsorvezető, politikai tévéműsorok gyakori szereplője a Komáromi Jókai Színház társalgójában. Joshua Harmon Rossz zsidók című, két éve a repertoárjukban szereplő világhírű darabját játszotta a Gólem Színház, vendégként Komáromban, a Benkő Géza Stúdiószínpadon, a rendezésében. Telt ház előtt. Hatalmas sikerrel. Ő is eljött. Az előadás előtt beszélgettünk.
Katonadolog című önálló estjét tavaly év végén mutatta be. Az előadás ismertetőjéhez mellékelt fotón még van haja.
Amikor huszonkét évesen bevonultam, valóban volt hajam. A katonaság alatt végig rövidre nyírták. Három évvel később, amikor huszonöt évesen leszereltem, próbáltam megnöveszteni, de láthatóan nagyon kevés volt. Az sem segített, hogy három évet rohamsisakban szaladgáltam a Negev sivatagban. Apukám is kopasz volt, a bátyám is, igazából ez genetika, amire nem segített rá a Nap, a meleg és a három év, bukósisakban.
Azt írják a Katonadolog ismertetőjében, hogy tizenöt éve hallgatják a színházban, most már hallgassuk mi is. Tényleg annyit beszél?
Nagyon sokat beszélek. Az álladó közlésvágyam nagy szerepet játszott abban, hogy színházzal kezdtem foglalkozni, ahol az embertől elvárják, hogy sokat beszéljen. Van egy közhely, hogy a zsidók egyébként is szeretnek beszélni. Valóban így van, és a zsidó irodalom is végtelen, terjengős. Szerintem ez a korral javul, ha az javulás, hogy egy kicsit már elcsendesülök. Ha túl sokáig vagyok csöndben, megkérdezik: baj van?
A Negev sivatagban jött rá, hogy a Tel-Avivi Egyetemen szeretne színházi rendezést tanulni?
Már úgy mentem Izraelbe. Budapesten a Madách Gimnáziumba jártam, a Thália Stúdió tagja voltam, lelkes diákszínjátszóként mindenben részt vettem, amiben csak lehetett. Verset mondtam, felléptem iskolai ünnepélyeken, színházi előadásokban. Azzal mentem Izraelbe, hogy valami ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Egy év előkészítő volt, hogy legyen izraeli érettségim.
Utána elkezdtem dolgozni, egyszer csak kaptam egy behívót. Két év lett volna kötelező, mert viszonylag idős voltam, a harmadik évet aláírtam, mert tiszt lett belőlem, és ahhoz még egy évet túl kell szolgálni. Libanonban voltam bevetésen, onnan hoztak ki egy konvojjal, mert az egyetem azt mondta: vagy ide érsz a felvételire, vagy próbálkozz később!
Kisírtam a katonaságnál, hogy kivigyenek, hál istennek kiengedtek. Amúgy félig komoly hadművelet volt, mert az izraeli hadsereg akkoriban valóban Dél-Libanonban állomásozott.
Nem nézték csodabogárnak az egyetemen, hogy jött egy ember Budapestről?
Úgy ültem be oda, hogy ilyen pozitív diszkriminációban régen volt részem. Kérdezték: magyar vagy? Mondtam, hogy igen. Erre ők: akkor te biztosan többet tudsz a színházról, mint egy átlagos izraeli, aki ide jelentkezik.
A Madách Gimnáziumban töltött évek alatt sokat jártam színházba, minden héten többször. Mondtam is az egyetemen, hogy néztem Csehovot, Shakespeare-t, Molière-t, Mrożeket, ókori görög szerzőket, mindent, amit csak lehetett, mire már az első beszélgetésen, amit még három felvételi kör követ, elképedtek, hogy hűha, itt valószínűleg nem lesz gondod. Nagyon jó hatást gyakoroltam a felvételiztető bizottságra, pedig az akkori színházi tudásom egy átlagos budapesti gimnazistáénak felelt meg. A nyelvtudás hiányzott. Szerettem volna színész szakra menni, de lemondtam róla, nehéz lett volna nem az anyanyelvemen megpróbálni. Közben felvettek rendező szakra, és azt mondtam, maradjunk ennyiben. Nagyon nehéz volt, de addigra túl voltam egy egyetemi előkészítőn, egy év munkán, három év katonaságon,
elég jól beszéltem héberül, de amikor elém tettek egy Shakespeare-t, azt mondtam, kérem a magyar szöveget, mert az irodalmi szinthez még alacsony volt a héber tudásom.
Még most is az, de próbálom karbantartani. Szoktam héberről magyarra fordítani. Úgy könnyebb, ha héberről az anyanyelvére fordít az ember.
Az természetes volt, hogy visszajön Magyarországra?
Nem. Ahogy a kimenetelt sem terveztem, hiszen azt mondtam, oda megyek egy nyárra, és nyolc év lett belőle, úgy a hazajövetelen sem tűnődtem. Amikor kint voltam, úgy gondoltam, az egész életemet Izraelben fogom leélni, de egy magyarországi látogatás alkalmával megismerkedtem egy lánnyal, és miatta visszaköltöztem Budapestre.
Azóta már nem ő a párom, van egy másik kapcsolatom, egy cuki kutyánk, két nevelt gyerekem és persze, itt a színház. Nagyon úgy néz ki, hogy már maradok.
Kétezer-ötben alapította Budapest egyetlen zsidó színházát, a Gólem Színházat. Miért lett gólem?
A zsidó hagyományban mélyen gyökerező nevet kerestem, ami mégis túllép azon.
A gólem az egyetlen élőlény a zsidó hagyományban, amelyet nem Isten, hanem ember teremtett. Élt, gondolkodott, cselekedett, ahogy egy karakter, addig, amíg a rabbi úgy döntött, hogy a torkába eresztett szöveget kihúzza, és akkor a gólem megint sárrá, vérré, agyaggá vált, amiből összegyúrták. Amíg szöveg volt benne élt. Pont mint a színház.
Ha nincs szöveg és leoltjuk a villanyt, a színházi tér egy fekete doboz lesz, ha ismét feloltjuk, és szöveget adunk a színésznek, ismét élni kezd, mint a gólem. A színház tehát olyan, mint a gólem élete.
A Gólem Színházban húszezer lego kockából készül egy kétdimenziós gólem figura, aminek a fele van készen. Valamikor tavasszal kirakjuk majd a másik felét, és lesz belőle egy három méter magas lególem.
A honlapjukon olvasom, hogy háromszázezer forintért elnevezhet a néző egy széket a nézőtéren.
Sok mindent ki kell találni, hogyan tartsa fenn magát ma egy független színház, mert ez nem egyszerű dolog. Magyarországon ma a Nemzeti Kulturális Alap volt eddig az egyik legfontosabb intézmény, amely támogatást nyújtott. Mi már számolunk azzal, hogy az idén lesz az utolsó év, hogy kiírnak pályázatot, jövőre már nem. Az állam kivonul a kultúra-finanszírozás egy részéből. Minden évben van valami, amit kivezetnek. Az, hogy a Gólem Színházban széket vásárolhat a néző, zsidó hagyomány, civil intézmények is átvették. A budapesti Nemzeti Színházat is úgy kezdték el építeni, hogy téglajegyeket árusítottak. A nagy zsinagóga Budapesten, a Dohány utcában úgy épült fel, hogy helyeket lehetett vásárolni.
A Gólem Színházban a szék addig azt a nevet viseli, amíg el nem jön a Messiás. Ez a hagyomány része.
Van Ezer Gólem Klubunk is, kistámogatóknak, akik havonta néhány ezer forinttal támogatják a munkánkat. A székekből talán tizenkettőt adtunk el. Lehet jönni és venni!
Azt vallják, hogy a napközben a parlamentben, az iskolákban, a munkahelyeken, a hivatalokban megfogalmazott felkiáltójelekből este, a Gólem Színházban kérdőjeleket formálnak.
Ezt Izraelből hozom magammal, valószínűleg a zsidó kultúrának is fontos része, hogy nincsenek végérvényes kijelentések, egyébként, a vallásban sem. A rabbik között mindegyikük egyenlő, nincs olyan, hogy főrabbi. (Az csak egy tiszteletbeli titulus). Az, hogy kérdőjeleket formálunk a felkiáltójelekből, áttételesen azt jelenti, hogy rengeteget kérdezünk. A próbafolyamat során egymást kérdezzük, és stimuláljuk a kérdések által.
Nem feltétlenül kell megválaszolnunk a nézőben az előadás során felmerülő kérdéseket. Sokkal jobban örülök, ha a nézők kérdésekkel távoznak, mintha válaszokkal mennének haza. Mert nincsenek csak jó, vagy csak rossz válaszok.
Van már Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda, a GITT is.
Nyolc éve létezik a csapat. Nemrég Németh Virág, színházunk dramaturgja vette át az irányítását. Három éve, a covid után, hihetetlenül sikeres lett a társulat. Most már az a problémánk, hogy rengeteg gimnáziumi csoport jelentkezik, akik megnéznék a GITT előadásait. A Rómeó és Júlia, az Értelem és érzelem nagyon jól mennek.
A GITT az egyetlen hely a színházunkban, ahol színre vihetnek nem feltétlenül zsidó tematikát. Minden előadás egyben tanulási folyamat, amely során a tagok szakmailag is fejlődnek.
Reggeltől estig rendez, igazgat?
Már át tudom adni a rendezést. A GITT előadásainak nagy részét Németh Virág rendezi. Az idei a tizennyolcadik évadunk. Felvetettem, mi lenne, ha most nem rendeznék, ami félig-meddig sikerült, mert a Katonadolog című előadást rendeztem, a dramaturg hathatós segítségével. A Tóbiás, a tejesember című produkciót, amelyben az ifjúsági társulat java része szerepel, többen a felnőtt társulatból is, Katona László és Nagy Mari pedig vendégként jöttek, és február 29-én lesz a premierje, Sipos Vera viszi színre, akinek ez az első rendezése a Gólem Színházban. Ezzel párhuzamosan nagy Purimi Utcafesztivált tervezünk a színház előtt, a Csányi utcában, március 24-én, amely a zsidó művészetekről fog szólni. Lengyelországból is jönnek, és sok hazai művész fellép majd.
Kéthetente szerdán reggel héttől nyolcig műsora van a Tilos Rádióban. Mire utal a Félúton cím?
Júliusban leszek negyvenkilenc éves. Optimistán azt gondolja az ember, még egyszer ennyi van hátra. Próbálunk negyven-ötven év közötti riportalanyokat behívni. Itt vagyunk a felénél: álljunk meg egy pillanatra, és beszéljünk erről!
A reggeli időpontot a rádió javasolta, azt mondták, vagy reggel, vagy hétvégén. Előtte a Kinevetsz a Végén?! című közéleti dumapartit moderáltam kéthetente, szombaton a Klubrádióban, amit vasárnap reggel megismételtek. Azt mondtam, legyen a szerda, a hétvégéimet nem akartam már egy kis fekete szobában tölteni, amit a színház helyett, stúdiónak hívunk. Vannak őrült emberek, akik felkelnek reggel hétkor Félútont hallgatni. Izgalmas hallgatók írnak és hívnak. Ez egy furcsa óra. A Tilos Rádió megengedte, hogy azt csináljak, amit akarjak. Legutóbb színházjegy helyett csoki volt az ajándék a kérdés megfejtéséért.
Nehéz műfaj. Őszinteségre épül. Mi van, ha érzi, hogy a riportalanya nem őszinte?
Kedélyesen elbeszélgetünk. Az is nagyon nehéz ebben a műfajban, ha valaki túlzottam őszinte. Volt olyan riportalanyom, aki élőben elmesélte, családi abúzusnak volt kitéve.
Min dolgozik éppen?
Hanoch Levin Jákobi és Lájdentál című színdarabját fordítom a debreceni Csokonai Nemzeti Színház részére. Nem ez az első találkozásom a darabbal, Debrecenben azt kérték, nézzem át a szöveget. Szeptemberben rendezek majd ismét a Gólem Színházban. Olyasmire készülök, amit eddig még nem csináltam.
Egy régi fotóról kezdtük ezt a beszélgetést. Fejezzük be egy újjal! Azt is a honlapjukon láttam. Mintha egy pincében állna, szemben sárga csövekkel, a szvettere csuklyája a fején.
A színházunk Budapesten, a Csányi utcában egy száztizennégy éves épületben van. A miénk a földszint, fölöttünk két emeleten laknak. Alattunk pedig van egy ötszáz négyzetméteres pince. A sárga cső, a gázvezeték. Azért álltam oda, hogy megmutassuk, így kaptuk az épületet, mi onnan kezdtünk dolgozni. Gordon Eszterrel készítettünk egy gyönyörű képsorozatot. A pincében fotóztuk a színészeinket. Radnay Csillát például gyönyörű estélyi ruhában, hogy nagy kontraszt legyen a környezet és a karakter között. Ez a fotósorozat most a nagy megjelenésre vár.
Kétfajta ember van, és ezt is Izraelben hallottam. Olyan, aki, ha sivatagot lát, azt gondolja, itt nincs semmi, és olyan, aki végtelen lehetőségeket sejt ebben. Én az utóbbi típus vagyok.
Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: a szerző
