Rendhagyó felvidéki rocktörténeti eseménynek lehettek fül- és szemtanúi, akik október 20-án, szombaton ellátogattak a dunaszerdahelyi Csaplár Benedek VMK-ba. Az Expired Passport átlépte a második X-et.
Amikor egy szlovákiai magyar együttes fennállásának sokadik évfordulóját ünnepli, az mindig egy kicsit szívet melengető érzés. Valószínűleg azért érzem így, mert kicsiny kultúrközegünkben ritkaságszámba megy az ilyesmi. 20 év hosszú idő. Ezalatt a zenekar sok mindenen ment keresztül: tagcserék, lemezkiadások és természetesen rengeteg emlékezetes koncert. Ilyen volt a szombati is.
A konferanszié egyből a mélyvízbe dobta a közönséget: Pulen Kriszta, a banda énekesnője nem tud fellépni, mert a napokban kiderült, hogy veszélyeztetett terhes.
Két jóbarát sietett azonnal a zenekar segítségére: Gálffy Hodossy Marianna, aki évekig a Passport énekesnője volt, és Bíró Szabolcs, az együttes nagy rajongója. Két, körülbelül egy-egy órás szettet játszottak, amely tele volt meglepetésekkel. A régi daloktól kezdve új szerzeményeken át a sztárvendégekig. Minden daluk elemi erővel hatott, közben a hatást fokozva Stugel Tibor vizuális performanszát vetítették a zenekar “feje felett”.
A szünetben Nagy Dániel grafikáinak kiállítását is megnyitották, amelynek a zenei aláfestését az Aranymetszés duója adta, kiegészülve a Passport gitárosával, Vajda Andrással. A második szett elején Szabolcs és Marianna kettőse pörgette fel a nagyérdeműt, majd Török Ádám (Mini) vette át a mikrofont. Énekesi teljesítménye is, és fuvolajátéka is lenyűgöző volt. Még meglepőbb volt 13 éves felfedezettje, a gitáros Fehér Ádám. Régi dalok új köntösben, áthangszerelve, átköltött szövegekkel; és temérdek új zenei gondolat. A napot Göbő Anna és Sándor zárták.
Csupa-csupa meglepetés: leginkább így jellemezném azt az estét, amelyen az Expired Passport méltóképpen töltötte be és ünnepelte meg a huszadik jubileumát.
A koncert után a zenekar vezetőjével, Lacza Gergellyel beszélgettünk.
Milyen húszévesnek lenni?
Felüdítő mindenképpen. Lélekben mindannyian fiatalabbnak érezzük magunkat, úgyhogy ez a húsz év pont rendjén van. Kriszta még harminc sincs, tehát több mint tíz évvel fiatalabb nálam, a gitáros öttel, és a basszusgitáros is fiatalabb nálam. Voltak tagcserék, de mindig én voltam a legöregebb, viszont ennyivel fiatalabbnak is érzem magam…
Kicsit fárasztó is - már mint nem húszévesnek lenni, hanem eljutni idáig.
Sok mindent nem így képzeltünk annak idején, már azt sem gondoltuk volna, hogy ez a történet eddig eljuthat. Különösen így, hogy tulajdonképpen mindig aktív volt a zenekar. Jó érzéssel tölt el, hogy egy amatőr zenekar ezt meg tudja csinálni nálunk, úgymond nehezített terepen is.
Mik a lehetőségei Szlovákiában egy amatőr magyar zenekarnak?
Nyilván kevesebb, mintha egy magyarországi zenekar lennénk. Kevés a klub, a jó klub még kevesebb, főleg az olyan, ahol rendszeresen lépnek fel magyar zenekarok. Eléggé beszűkült ez a tér, ugyanakkor a nyári fesztiválok egy ideje hangsúlyosabbak, de azért valljuk be, az itteni zenekarok sokszor vagy a mostohább időbeosztást kapják, ha egyáltalán szóba állnak velük – tisztelet a kivételnek persze, itt van mindjárt a Rockfeszt, Gombaszög, a Szlovákiai Magyar Dal Napja … Leginkább a falunapokra jellemző, hogy egy-egy helyi formációt leszámítva műfajilag elég szűk a kínálat. Falunapból rengeteg van, amit jobban ki lehetne használni, de erre valahogy nincs igény. Ráadásul sokszor a szervezőség az, aki ezt eldönti.
Ennek a húsz évnek mik voltak a kulcsmomentumai, amik meghatározták a zenekart?
Egy sulizenekar romjain alakultunk Pozsonyban. Egyéves keresgélés után nagyjából megvolt, milyen stílus felé fogunk elindulni. Elsősorban a hetvenes évek eleji hard rock, a progresszív rock hatott ránk, illetve a grunge mozgalom. Ezt a retrót és a modernebb vonalat próbáltuk ötvözni (a grunge 1998-ban modernnek számított), a stabil négyesfogatunk is ez után alakult ki, és 2005-ben elkészítettük az első albumot. Ez még közelebb áll az ősrockhoz, mint a későbbi, ami modernebb hangzású, kicsit alternatívabb és még szerteágazóbb. A Ritmus 99 fesztiválon tizenhét zenekar közül elvittük a második helyet és egy különdíjat, ahol a magyarországi és szlovákiai zenei élet fontos szereplői zsűriztek. Ennek köszönhetően el tudtuk készíteni a demónkat.
A következő években rengeteget koncerteztünk, volt olyan nyár, hogy egy héten négy bulink is volt, ami egy amatőr zenekarnál rengeteg.
A lemez után ketten kiszálltak, pár év után Szabó Lacival és Gállfy-Hodossy Mariannával stabilizálódtunk, ez volt a második markánsabb felállás. 2017-ben aztán megint az énekes és a basszusgitáros cserélődött. A tagcserék is békésen zajlottak. Ha valaki zeneileg másfelé tartott, azt megbeszéltük és békében elváltunk. Marianna családi okokból nem akarta folytatni, ezt is megbeszéltük és megértettük.
Melyik volt ennek a két évtizednek a legszebb emléke?
Nehéz. Talán tavaly, amikor megkaptuk a Harmónia Díjat.
Úgy érzem, értékelték azt a munkát, hogy kicsit a széllel szemben hugyozunk, a kétezres évek elején ugyanis ráálltunk arra, hogy saját számokat fogunk játszani, olyan stílusban, ami baromira nem trendi, és megyünk a magunk feje után.
Mindkét lemezünknek pozitív volt a fogadtatása (ZOO), úgyhogy a szakma által is visszaigazolva éreztük ezt az irányvonalat, ezt lényegében ez a díj koronázta meg. Nem beszélve arról, hogy másban is tevékenykedtünk, rengeteg klubestet szerveztünk Pozsonyban, Dunaszerdahelyen és más városokban, ahol nagyon sok kezdő formációnak és előadónak biztosítottunk publicitást, de a társművészetek sem maradtak ki. Irodalmi felolvasások, képzőművészet vagy zenetörténeti előadások is voltak a repertoárban. Összesen negyvenhárom ilyen klubestet szerveztünk, nagyon családias hangulatban. Később ezek elmaradtak, ahogy a zenekar tagjai családosodni kezdtek és jöttek a gyerekek. Akkor kicsit visszavettünk a tempóból, de ettől még persze koncertezünk.
A húsz év alatt inkább szűkültek vagy tágultak ezek a dolgok? Nem feltétlenül csak a rendezvények vagy a klubok számára gondolok, de a közönségre vagy a légkörre is.
Alapvetően a körülmények változtak, és ebből fakadóan az emberek hozzáállása is. Régen inkább ad hoc módon szerveződtek a koncertek, a zenész, zenekar megszervezte, és bement egy kultúrházba, ahol befogadták a rendezvényt. Ez a lehetőség megvan most is, de sokszor szkeptikusabban állnak hozzá. Akkoriban kevesebb volt a rendezvény, nem volt internet, és biztosak lehettünk benne, hogy legalább úgy ötven ember egy kisebb zenekar megmozdulására is elmegy, most meg már sokszor a nevesebb zenekarok is nehezen töltik meg a helyeket. Nagyon sok a párhuzamos rendezvény, és szétforgácsolódik a közönség, és nálunk sosem volt nagy a piac. Magyarországon ez jobban működik, de mi nem vagyunk annyian. És azt veszem észre, hogy az emberek is elkényelmesedtek. Régebben jobban központban volt a zene, lehet, hogy nehezebb volt összehozni egy fellépést, de az emberek ott voltak, és a zenére figyeltek. Mostanra a zene mintha egy fogyasztási cikké degradálódott volna. Vannak nonkommersz zenei stílusok, amiket nehéz bekategorizálni, lázadoznak ellene. Ezek a zenekarok is szeretnének több emberhez eljutni, de nem ilyen áron.
Az internetről is megoszlanak a vélemények. Egyes művészek kimondottan örülnek a jelenlétének, mondván így könnyebb elérni mind a potenciális közönséget, mind a tényleges, meglévő rajongókat. Ezzel hogy álltok?
Ha akarnánk, sem tudnánk kizárni az életünkből. Nem is lenne baj, amíg ezzel élünk, ha visszaélünk vele, netán az internet él vissza velünk, ott kezdődnek a gondok. Ezt kordában lehetne tartani, de személyes véleményem szerint nem afelé haladunk. A józan ész kellene legyen a mérce. Egyrészt az egyének sokkal gátlástalanabbak egymással, másfelől jelen van egy cenzúra is.
Mik a jövőbeli terveitek?
Készül egy élő album, annak is Élvejátszva lesz a címe, de most kicsit borult az eredeti terv, mert innen is szerettünk volna néhány élő felvételt Krisztával.
Idén már rögzítettünk egy koncertet, de még hiányoznak felvételek. Nem tudom, hogy fogjuk megcsinálni, de valahogy meg kell. Talán egy kicsit módosul majd a koncepció. Török Ádám is énekel pár számot, lehet, hogy a mostani koncertről is lesz néhány felvétel a régi tagokkal. Nem csak az aktuális felállásra fogjuk kiélezni, hanem a teljes húsz évre.
Gratulálunk a zenekarnak és reméljük újabb jubileumokat is ünnepelhetünk majd együtt.
Bódis Attila (Szöveg), Wawruch Róza (Interjú), ATEMPO.sk
Fotó: Kemenczky J. Anikó
